AL 4, 1983 április, 36–37. o.

Az INDIGO csoport rajzkurzusának kiállítása

Május 20-tól június 12-ig du. 2–6 óráig a Szépművészeti Múzeum előadótermében

Megnyitó: 1983. május 20-án, pénteken este 6 órakor

Kiállítók:

  1. Ambrus Erzsébet
  2. Bálint Ádám
  3. Bori Bálint
  4. Böröcz András
  5. Enyedi Ildikó
  6. Erdély Dániel
  7. Erdély Miklós
  8. Korényi Kinga
  9. Lábas Zoltán
  10. Mikesi Eszter
  11. Nemesi Tivadar
  12. Révész László
  13. Ruppenthal Judit
  14. Sugár János
  15. Szirtes János
  16. Varga Mária

Az év folyamán a következő feladatokban állapodtunk meg:

Szép, de rossz rajz
Csúnya rajz
Jó téma gyengén előadva
Káprázat
Cikis technikák
Rajz galériáknak
Túlrajzolt rajz

Erdély Miklós: RAJZKURZUS 1982–83, INDIGÓ

Az eltelt évet a rajzolásnak szenteltük. Ennek kettős célja volt. Az első: eltökéltük, hogy addig rajzolunk, míg megnevezhetetlenné válik az eredetileg oly nyilvánvaló tevékenység. Egy meghatározott méretű papír és néhány nyomhagyó eszköz állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy viselkedésünk maradandó, kontrollálható formában felmutatható legyen. Bebizonyosodott, hogy a döntések sora, a megvalósítás folyamata, a papírral való bánásmód a végeredményből visszagombolyítható, a gondolkodásmód követhető, az eltévelyedések, a szellemi tunyaságból adódó kompromisszumok tettenérhetők, a valódi inspiráció tisztán elkülöníthető.

A rajzoláson belül a lerajzolást speciális lehetőségként kezeltük, így nem zártuk ki, de nem is szorítkoztunk a hagyományok által már nagyrészt kiaknázott értelmezésre.

Tudva, hogy az ábrázoló, „imitatív” művészi tevékenységeknél mindig is a „hogyan”-ban nyilvánul meg az alkotói invenció, nem a tradícióval való szembefordulás vagy szakítás hajtotta a kutatómunkát, inkább a kialakult előítéletek, a félreértelmezések, „áthallások” távoltartásától vártuk egy régi mesterség megújulását.

Az alkotók kéthetenként nyilvános beszámolót tartottak munkájukról, a jelenlévők keresztkérdéseinek kitéve. Arra törekedtek, hogy saját művüknek leghivatottabb szakértőivé váljanak, szakítva a munkamegosztásnak azzal a hamis gyakorlatával, amely művészekre és műértőkre osztotta az ösztönös és tudatos szféra egy személyen belül működő komplex egységét.

Ehhez kapcsolódik a foglalkozások másik célja: a nyilvános elemzésekkel lehetőséget akartunk adni a műértőknek (műtörténészek és kritikusok) arra, hogy az értékelésnél az alkotófolyamatból induljanak ki, ami megkönnyítheti a kortárs művek különben oly nehéz kvalifikálását, mintegy új, a művészet saját szempontjaihoz közelebb álló elemzési módszert ajánlva nekik.

A megbeszélt, változó feladatok olyan megfontolások mentén alakultak ki, hogy azok készítőt és elemzőt egyaránt felszabadítsanak a beidegzett teljesítménykényszer alól, a munka az indítékokat metaszinten motiválja.