1. „Egy láda pénz. A Rákóczi út sarkán – a gyógyszertár előtt – nagy a tolongás. Az emberek megállnak, megrendülten olvassák a falragaszt, majd tárcájukért nyúlnak. A járdán egy láda, hatalmas deszkaláda áll, tele van tíz, húsz, ötven és százforintosokkal. Egy láda pénz a forradalom árváinak támogatására. A gyűjtés elindítója a Magyar Írók Szövetsége.”
(Egyetemi Ifjúság, 1956. november 4. 4. o.)
„Oktogon tér 1. sz. ház kapualja. Egy üres szovjet lőszeres láda a földön, a kapura plakát szögezve: »Tiszta forradalmunk lehetővé teszi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak.« Az arra menő asszonyok, férfiak, katonák, gyermekek egymás után dobják forintos, filléres adományaikat. A megsegítésre szánt forintosok csengve hullanak be abba a lőszeres ládába, amelyből talán még egy hete a zsarnokok halált hozó töltényeikkel ölték halomszámra szabadságharcosainkat.”
(Magyar Világ, 1956. november 3. 1. o.)
„A sok csodálatra méltó esemény, amelynek szabadságharcunk napjaiban szüntelenül szemtanúi voltunk, óráról órára újabbakkal gyarapszik. A Tanács körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a gyógyszertár Kossuth Lajos utcai kirakatán a következő tábla függ: »Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak. A Magyar Írók Szövetsége«. A tábla aljában ezt olvassuk: »A ládát a Magyar Írók Szövetségének gépkocsija 5 és 6 óra között szállítja el.« A nyomtatott táblára egy százforintost ragasztottak át ragasztószalaggal. Alatta a kirakat mélyedésében, esőtől védve, nagy zöld vasláda, 20, 10, 100 forintosokkal és fémpénzzel. Másodpercenként újabb és újabb pénzdarabok repülnek a ládába. Az arra járók közül alig akad valaki, aki a maga kis adományát ne helyezné el benne. De olyan sem akad, aki bűnös kézzel hozzányúlna a sok ezer forintra tehető, összegyűlt pénzhez. A láda mellett egy kis önkéntes őrszemet találtunk, Szép László 10 éves, Irányi utcai tanulót. Senki sem állította oda, de már két órája vigyáz a zuhogó esőben, nehogy valaki hozzányúljon a pénzhez. Ő mondja el, hogy ezt még nem is próbálta meg senki.”
(Forradalmunk nagyszerű erkölcse. Magyar Szabadság, 1956. nov. 3. 2. o.)
„Hallgatom a TV-ben Erdély Miklós emlékezését, hogyan gyűjtöttük a pénzt 1956-ban az elesettek hozzátartozóinak. Archív felvételről hallgatom – Erdély Miklós sajnos már nem él –, nem tisztázhatjuk egymás között, ha emlékeink nem mindenben fedik egymást. November elsején indítványoztam a gyűjtést elnökségi tagoknak, Illyés Gyula beleegyezésére biztosan emlékszem. A katonaságtól kértem ládákat, kocka alakú – kb. 60x60-as – lőszeres ládákat adtak, öt darabot. Öt plakátot festettünk – kb. 60x90-es nagyságút –, ilyesféle szöveggel: »Adakozatok az elesettek hozzátartozóinak!« S alul: »Magyar Írók Szövetsége«. Középtájon egy igazi százast ragasztottunk fel minden plakátra. November 2-án, pénteken, késő délelőtt hordtuk ki a ládákat s a plakátokat: Nyugati, Keleti, Nemzeti, Astoria s Budára az ötödiket, nem emlékszem már, a Gellért térre vagy a Moszkva térre. Délután 3 óra tájban már jöttek a telefonok: tele a láda! Az Astoriánál kisebb konfliktus is támadt, mert két fegyveres őrizni akarta a nagy halom összegyűlt pénzt, a járókelők viszont felháborodtak: ez a forradalom meggyalázása! Semmi szükség fegyveres őrizetre, illetéktelenül nem nyúl ahhoz a pénzhez senki! – Emlékszem a telefonjaikra, s én is azt üzentem: az írók kérik a fegyvereseket, ne őrizzék a ládát. Három óra után összeszedtük a ládákat, és másnap, szombaton déltájban is kihordtuk, csak rövid időre, 2–3 óra hosszára. Ha jól emlékszem, 192 ezer forint adományt számoltunk össze a végén. Gyorssegélyt osztottunk – 500–500 forintot – a jelentkező hozzátartozóknak, az ÁVH-s halottak hozzátartozónak is. Egyetemisták segédkeztek a plakátfestésnél, a ládák kihordásánál, begyűjtésénél – nem minden apró részletre emlékszem egyformán Erdély Miklóssal, de a lényeget illetően nincs köztünk különbség.”
(Fekete Gyufa: Tengercsepp. Magyar Fórum, 1992. márc. 12. 12. o.)
„[…] a felkelés napjaiban, a november 3-a előtti két napon az Írószövetség a város több pontján ládákat helyezett ki gyűjtés céljából. A láda mellett egy plakát volt, amelyben felhívás állt, hogy a harcokban elesettek hozzátartozói részére ebbe a ládába tegyék adományukat, akik adakozni akarnak. Ezekben a ládákban 260 000 forintnyi összeg gyűlt össze, amit az Írószövetség először a tervezett Nemzeti Segély számára ajánlott fel. Mikor a Nemzeti Segélyt nem engedélyezték, a Szövetség úgy határozott, hogy maga az Írószövetség osztja ki ezt a pénzt az elesettek hozzátartozói között. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, hogy a Vöröskereszttől kaptunk névsort, és a pénz valóban mind olyan kezekbe jutott és jut, amelyek számára a gyűjtés indult.”
(Erdei Sándor főtitkár beszámolója.
Magyar Írók Szövetsége: Gyorsírói jegyzőkönyv az 1956. december 28-án tartott közgyűlésről, I. rész. Szivárvány, 1984. május, 88. o.)
[hang 00:00]
„Bennem először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják – tehát díszítő, műgyűjtemény- és műalkotás-funkciókra való – 1956-ban jutott eszembe. Akkor ez még senkinek sem jutott eszébe a világon. Talán Cage-t kivéve a zenében. Akkor ez a felismerés egy konceptuális akcióban csúcsosodott ki. Utána ehhez kötöttem magamat. Furcsa módon ‘56-ban mindenki csinálni akart valamit, mindent, ami addig hiányzott a művészetből, ezt a hiányt szerette volna pótolni.
P. M.: És mi volt az, amit te csináltál?
E. M.: Az a bizonyos »Őrizetlen pénz az utcán«. Olyan plakátot csináltam hatot, amibe belefűztem összesen hatszáz forintot, mindegyikbe kihúzhatóan a százast. Mikor feljöttek hozzám a művészek, Gáyor és mások, hogy csináljunk új folyóiratot stb. … akkor már éreztem, hogy annyira mozgásban vannak a dolgok, mert hallottam a rádióban azt, hogy valaki belelőtt egy kirakatba és egy cipő megsérült, a sarka alá rakott egy tízforintost, s azóta ott van. Ez a lényeges. Ez az új. Akkor egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetben ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az Írószövetség autójával, és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől... Tehát ez, pont a művészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban, ha lelkesedésből, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a művésznek. Erre hangsúlyt kell tenni, ez a művész feladata. Ez egy nagyon nagy akció volt – ami elég nagy baj is volt –, ezért nem szívesen beszélek róla, mert még most is egy kicsit kényes. De azt tudom, hogy abban a pillanatban pattant ki az agyamból, azon az estén, amikor feljöttek hozzám ezzel az új ipari forma tervezői, meg mit tudom én milyen baromsággal. Attól kezdve erről nem szálltam le. Nem is hallottam, hogy happening vagy akció van a világon. Én ezt először azt hiszem ‘56-ban hallottam a Laknertől, aki hallotta, hogy Kantorék Lengyelországban befalaztak egy ajtót.” [1]
(Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán.
Árgus, 1991. szeptember–október, 77. o.)
2. 1980-ban a New Yorkban megjelenő Magyar Holnap című emigrációs lap számaiban felhívás jelent meg, mely Felszabadítási Kötvény vásárlására szólította fel az olvasót. A Magyar Szabadságharcos Parlament és a Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség által közzétett felhívás közölte az „értékpapír” grafikai képét is, amely szemmel láthatólag egy múlt századi acélmetszet után készült. Fellapozva a pénztörténeti szakirodalmat, [2] megtalálhatjuk az „előképet”: a kötvény egy 1852-ben Philadelphiában készült magyar emigrációs pénztervezet kópiája, azzal a különbséggel, hogy az 1 forint címletű volt, erre a száz dollár feliratot montázsolták rá. Különbség továbbá, hogy azt Kossuth Lajos, ezt Hóka Ernő és Pongrátz Gergely írta alá. A felirat is csaknem azonos: – a Kossuth-féle pénz deklarálja, hogy „ezen pénzjegy minden magyar álladalmi közpénztárban egy ezüst forint, vagyis három húszas gyanánt elfogadtatik, s teljes névszerinti értéke a közállomány által biztosíttatik”, a felszabadítási kötvény kibocsátói pedig azt garantálják, hogy „ezen kötvény a majdan felszabadulandó Magyarország állami közpénztárában beváltható”. És ez a lényeg, ez a konceptualista mozzanat, a jövő megelőlegezése, mely a két pénzcsinálást összeköti minden lényegi különbségük ellenére is. (Kossuth az nevezett bankót a szabadságharc remélt újrakezdése esetén akarta Magyarországon bevezetni, pénzterve így csupán grafikai elképzelés maradt – szemben Pongrátzék kötvényével, mely a szabadságharc jövőbeli győzelmét effektív készpénzre váltja, a jövőbe vetet hitet hitellé változtatja).
Sajnos nincs adatunk arról, hogy a kötvényből mennyi pénz gyűlt össze és azt mire fordították, bár ez utóbbi tulajdonképpen érdektelen (nyilván az emigráció politikai céljaira), az igazán érdekes az, hogy vajon hányan hittek a kötvényre írottakban, hogy ennek a papírnak az értékét az eljövendő szabad Magyarország garantálja? (1989 után próbált-e valaki felszabadítási kötvényt beváltani a Magyar Nemzeti Bankban?) 1980-ban a szabad Magyarország még (már) olyan távoli valóságnak tűnt, hogy ennek az utópiának a ködében nyugodtan lehetett naiv és irreális elképzeléseket gyakorlatias módon megjeleníteni. [3]
Erdély Miklós akcióját az első magyar performanszként tartja nyilván a hazai művészettörténet-írás. A felszabadítási kötvénynek nincs művészi kontextusa, valahol mégis rokon a két pénzgyűjtő akció. Mindkettő az emberek morális érzékére apellálva egy képtelennek tűnő ötletet valósít meg („a pénzt őrizetlenül lehet hagyni az utcán”, „a forradalom győzni fog és megtéríti a befektetést”), avantgárd megoldását adva egy hétköznapi intézménynek, a közadakozásnak.
Őrizetlen pénz. Jövőkötvény. Hommage à 1956.
JEGYZETEK
[1] Erdély Miklósnak nem ez az egyetlen pénzzel kapcsolatos akciója: egy 1963-as párizsi akciójában például azt tervezte, hogy pénzt árul névértéken alul, amíg a forgalomban tévő pénz mennyisége el nem fogy. Ennek kivitelezésére azonban – a művész pénzhiánya miatt – nem került sor. Ebből is kirajzolódik Erdély jellegzetes konceptualista-tautologikus gondolkodásmódja: „Abból, ami érték, jobb, ha minél kevesebb van, mert »eszmei értéke« csak értékén alul növekedhet – vagyis csak a kioltott érték igazán értékes” (Perneczky Géza). <>
[2] Rádóczy Gyula–Tasnádi Béla: Magyar papírpénzek 1848–1992. Budapest, 1992. 85. o. <>
[3] Rokon példa a szobrászat területéről: Kilár István Párizsban élő szobrászművész 1986-ban az Emberi Jogok Magyar Ligája kérésére elkészítette Nagy Imre portréját azzal a céllal, hogy azt az eljövendő független magyar kormány Budapesten felállítja. <>
Forrás: Boros Géza: Őrizetlen pénz. Jövőkötvény. Két 1956-os konceptualista akció, in: Kritika, 1996/10, pp. 26–27.