Robert Adrian X
ZÉRO – A mindenhol-levés művészete*

Ne kerülgessük a forró kását – a 20. század még véget sem ért, s máris alig emlékszünk rá, azaz legjobb esetben is csak déja vu-szerű emlékeink vannak róla, hiszen a vége oly nagyon hasonlít a kezdetére. A birodalmak összeomlóban vannak, nacionalista fanatikusok tombolnak mindenütt Kelet-Európában és a Balkánon, Közép-Európa az egyesült Németország aggasztó árnyékában alakul újjá, Nagy-Britannia és Franciaország fegyvereiket csattogtatják és büntetőhadjáratokat indítanak a nyugtalankodó (ex)-gyarmati országok ellen. Igaz, hogy a Királyok és a Hercegek kora lejárt, de még mindig itt van az Iparbárók, a menedzserek s mega-menedzserek új arisztokráciája, akik több hatalmat halmoztak fel testületi üveg-acél tornyaikban, mint amiről az ódivatú monarchák valaha is álmodoztak a maguk csöppnyi kőpalotáikban. Még az „Európai Egyesült Államok” nevezetű panaceát is, amely végezetül majd feloldja 1000 évnyi vérontás konfliktusait és ellentmondásait, 19. századi aura övezi. A 19. század végének és a 20. század elejének kivándorlási hullámai – amikor az iparosítás Közép- és Kelet-Európában kiszívta az embereket egykori otthonaikból – most újra lejátszódnak, amint az ipartalanítás következtében bezárnak a gyárak. Plus ça change, plus c'est la meme chose.

Természetesen néhány milliárd emberrel és termékkel több létezik ma, mint 100 évvel ezelőtt, s ezek határozottan szorosabban kötődnek egymáshoz, s gyorsabban és gyakrabban mozognak. Az utazás az oszcilláció jegyét viseli magán – mint a molekulák a csöndesen forrdogáló vízben. Amikor úton vagyunk az utazókapszulában – legyen ez a levegőben vagy az úton –, az utazási tér lényegében mindig egyforma – az egyik repülőtér/repülőgép/gépkocsi/autópálya épp olyan, mint a másik, mint akármelyik nagy mozi vagy áruház, de még a bevásárlóutcák is tökéletesen egyformák. Ugyanazok a boltok, termékek, árak népesítik be őket, s ugyanolyan bevásárolók/utazók/lézengők hemzsegnek bennük. Úgy tűnik, az akceleráció végül olyan érzetet kelt, mintha nem mennénk sehová, s mégis mindig mindenütt jelen lennénk.

Az egész évszázadot a telefon uralta, majd – újabban – az olyan telefon-perifériák, mint a modem, amely lehetővé teszi a közvetlen telefonos kommunikációt az elektromos eszközök között, vagy mint az üzleti érintkezésben manapság már mindenütt megtalálható telefax. A modern kommunikációs technika lehetővé tette az egyes termékek dematerializációját; egyszerűen csak az előállításukhoz szükséges utasításokat közvetítik – a legnyilvánvalóbb példái ennek a nemzetközi kiadványok. A fogyasztói javak termelésének dematerializációja azonban már előbb megtörtént, amikor az előállításról a marketingre került át a hangsúly – a termék nem az a dolog, ami a dobozban található, hanem a márkanév, amelyet a doboz külső falára nyomtatnak – a termék maga a logo! A modem használatával a multinacionális testületek dematerializált logoszukat, marketing stratégiáikat és előállítási utasításaikat az elektronikus kommunikációs tér mátrixába önthetik, majd márkás termékként – Toyotaként, Pepsiként vagy Persilként – bárhol e planétán újra-materializálhatják őket.

A mindenütt-levés érzete, úgy tűnik, alapvető jellemzője annak a társadalomnak, melyben élünk – azon társadalomnak, amely 300 vagy annál is több évnyi iparosítás és iparosodás nyomán jött létre. A gép és a feldolgozási folyamatok metaforái átadják helyüket az áramkör és az oszcilláció metaforáinak. A számítógép, az áruházi pénztárgép vagy a telefon billentyűzeténél, a pályaudvaron, a repülőtéren vagy az autósztráda sorompóinál valamiképpen 3, 30 vagy 300 millió másik nézővel kerül az ember kapcsolatba, akik hasonló testtartásban ugyanarra a képre merednek. A tv-képernyő, ahogy a repülőtér is, kulturális interface.

Beszíjazva a kipárnázott ülésbe, az Atlanti-óceán felett vagy az Autostrada de Solon, nem azt érzi már az ember, hogy utazik, hanem azt, hogy felfüggesztve lebeg. Mivel lényegében minden ugyanolyan lesz az út végén, mint az elején volt, pusztán az egy-egy közlekedési dugóval vagy lekésett repülőgép-csatlakozással együtt járó kellemetlenségek emlékeztetnek bennünket az átmenet időszakára – mint a háborúkra, a zsarnokságokra, az utópisztikus álmokra és a technikai/tudományos győzelmekre, amelyek, így a vége felé közeledtén, néhány huszadik századi anekdotává olvadtak. Ahogy kilépünk kapszulánkból, a század innenső végén éppoly nagy zajjal és a kavarodással kerülünk szembe, mint a túlsó végen.

* ZERO – THE ART OF BEING EVERYWHERE. Bevezető a ZERO-projekthez, in: ON LINE, Graz, 1993. <>

[lap tetejére] [tovább]