Clive Phillpot: RayJohnson küldeményművészete*

[THE MAILED ART OF RAY JOHNSON by Clive Phillpot]

Ray Johnson született kollázs-művész: a legszerteágazóbb jelenségek között teremt kapcsolatot. Időről-időre kiállítják, könyvekben, katalógusokban, folyóiratokban reprodukálják kollázsait, különösen a korai pop-art történetébe beépülő, James Dean- és Elvis Presley-portrékat felhasználó munkákat. E művek növekvő népszerűsége hajlamos elvonni a figyelmet a művész sokkal radikálisabb megvalósításaitól, mert hiszen Ray Johnson kiállítások szervezője, performanszok résztvevője is volt, könyveket csinált, kitűzőket tervezett, egy ízben még vízfestményt is készített egy vízhűtőről (nyilván a szóvicc kedvéért: a watercolor from a watercooler. A ford.) De a történelem végül, úgy tűnik, rámosolyog a leginkább sajátjává tett médium, a mail art kapcsán.

Köznapi értelemben a mail art a postai szolgáltatásokra hagyatkozó művészet vagy, tágabb értelemben, olyan művészet, amelynek formáját a postai termékekre utaló művészbélyegek és művészpecsétek használata, valamint a postai apparátussal való kapcsolat határozza meg. Ray Johnsont számos esetben nevezték a mail art atyjának, nagyatyjának, mi több: "cukros dadájának".

Mint legtöbb jelenségnek, a mail artnak is összeszerkeszthetjük a történetét, hogy láthatóvá tegyük elődeit, kapcsolatait elmúlt korok művészetével - vagy egyszerűen csak azért, hogy érvényt szerezzünk neki. Különös és erőteljes vonás az emberek igénye a hagyományos dolgok iránt. A futuristákat és a dada művészeit már számtalanszor rángatták elő a mail art szellemi atyjaiként, de mindaddig, amíg Ray Johnson önálló verbális-vizuális tevékenységgé nem fejlesztette, a mail art a negyvenes évek közepének kísérletezéseitől kezdve csupán véletlenszerűen jelentkezett, s autonóm művészi kifejezésként való kezelése nem volt lehetséges.

Ray Johnson példája és legendája valódi robbanást okozott a mail art-művészek soraiban, s - ahogy ez lenni szokott a művészet és egyéb diszciplínák úttörőivel - maga is akadémiát teremtett: egy igen különös akadémiát. Bárki számára nyitott nemzetközi akadémia ez. Nincs neve, nincs kötött taglétszáma, bárki beléphet ide. Ám az akadémiáknak szabályzatra van szüksége. Ezért az akadémia nyilvános eseményeinek, a mail art kiállításoknak az elvét is általános és kötelező működési szabályok határozzák meg. Bárki meghirdethet és megszervezhet hasonló kiállítást, bárki dönthet egy téma felől, de valamennyi beérkezett művet ki kell állítani, s valamennyi résztvevőt tájékoztatni kell a kiállítás teljes anyagáról, akár egyszerű névlista, címlista, akár katalógus vagy kis füzetecske formájában.

E demokratikus folyamatnak, bár művészet címszó alatt működik, sokkal inkább a kommunikációhoz és a hálózat fogalmához van köze. (Ez utóbbi kifejezés a művészetben főként Robert Filliou révén vált ismertté.) Befejezett munkák után kutatni egy mail art darabban vagy - ami még különösebb - kiválogatni és kiemelni a legkreatívabb munkákat: ez a törekvés nemcsak ellentétes a hálózat szabályaival, de teljességgel inadekvát is. Annak ellenére hogy számos mail art kiállításon valóban csekély a szellemesség és az éleslátás, a mail art hálózatok, amelyek az ilyen kiállítások és azok dokumentációja révén válnak nyilvánossá, mégis hatalmas potenciállal rendelkező sajátos jelenségek. Egy-egy új művészeti paradigma ma már nem csupán a postarendszer, hanem - egyre növekvő mértékben - a hálózatba kapcsolt számítógépek segítségével terjed el.

Ám a mail artnak ez a nyilvános része majdhogynem ellentmondásos. A mail art lényege a négyszemközti kommunikáció, s bizonyos módosulásokkal ez valósul meg Ray Johnson és a többi elkötelezett mail art-művész életművében. Ám a kapcsolatteremtésnek ez az egyszerű, lényegretörő formája, amelyet Ray Johnson annyira ötletesen és egyedien alkalmazott, a kortárs művészet számos normáját effektíve megkérdőjelezi.

Ha valaki levelet ír barátjának vagy rokonának, akkor feltárja neki, ha úgy tetszik: megajándékozza őt - gondolataival és beszámolójával együtt - a levéllel magával is. Ha valaki mail art küldeményt kap Ray Johnsontól, egyben művészi ajándékot is kap. Az ajándékozás, az ajándékcsere gyakorlata meglehetősen furcsa jelenség a 20. század végének fejlett országaiban. Annál is inkább, mivel hajlamos kikezdeni azt az aktuális nézetet, mely szerint a művészet értékét a nyilvános szereplés és az árcédula szabná meg. (Az más kérdés, hogy a műkereskedelem előbb-utóbb nyerni fog a dolgon.)

Egy másik aktuális nézet, amelyet Ray Johnson kétségbe von: a vizuális művészet eredetiségének kérdése. Küldeményei az eredeti művek mellett tartalmaznak az eredetiről készült másolatokat, sőt - a fénymásolóknak és ofszet-nyomóknak hála - másolatok másolatait, mégis: egy bizonyos küldemény üzenetét hasonló módon közvetíti függetlenül attól, hogy eredeti szövegeket, rajzokat tartalmaz-e, vagy csupán a művek újabb vagy korábbi másolatait. Ami a borítékban (alkalomadtán: a borítékon) van, az a mű. Ha Ray Johnson küldeményművészetét - az ő sugallatára - írói tevékenységnek tekintjük, akkor e művészet analógiája az írói levelezéssel, mely korábbi művekből, pl. versekből származó idézeteket is felhasznál, átfogó képet nyújthat munkásságáról. Az írói levelezésben az idézetek továbbítják az üzenet lényegét, függetlenül attól, hogy kézírásban, gépelt vagy fénymásolt formában jelennek meg. Hasonlóképp történik ez Ray Johnson küldeményeivel is, a másolat és az eredeti ugyanazt a történetet adja elő. A következő idézet például: "Szeretett Whitney Múzeum, gyűlöllek. Szeretettel, Ray Johnson", bár számtalanszor reprodukálták, mindig ugyanazzal a frissességgel hat, mint amikor először küldte el valakinek.

Ray Johnson új műveket és/vagy a korábbi művek újraforgalmazott (recycled) másolatait (mi több: más művészektől kapott és újraforgalmazott eredeti műveket) tartalmazó küldeményei más szempontból is igen különböznek a legtöbb kortárs művészeti tevékenységtől. Ezek nemcsak hogy négyszemközti közlések, de a címzett egyéniségére is figyelnek. Még ha a küldemény nagyrészt - olykor teljes egészében - újraforgalmazott vagy reprodukált anyagot tartalmaz is, a konkrét csomag akkor is teljesen egyedi módon állítható össze, s magába foglalhat, a Johnsont éppen foglalkoztató témák mellett, az illető személy által ihletett képeket, kifejezéseket is.

Szükségtelen hangsúlyozni, hogy Ray Johnson variácókat játszik e témára. Küldeményművészetének egyik formája, amely a "send to" utasítást használja, túllép a négyszemközti kommunikáción. Ray Johnson mail art-küldeményt juttat el egy adott személyhez egy közvetítőn keresztül, akit megkér, hogy "küldje el" a végső címzettnek. A közvetítő, aki valamilyen kapcsolatban áll a címzettel gyakran csak mint tanú szerepel abban a konkrét folyamatban. E folyamat úgy is tekinthető mint a "gépelt másolat" témájának variációja: a közvetítő végignézi az eredeti kommunikációt, s ezáltal részt vesz egy kölcsönösen fontos folyamatban. Ám sokkal inkább maga Ray Johnson van a központban, mint a közvetítő, hiszen - még ha csupán konceptuálisan is - ő hozza össze a játszó feleket. A Johnson-i hálóban a "send to " utasítás csomóként kapcsolja össze az embereket; különálló pontokat köt össze és utakat rajzol a térbe. De a közvetítő itt passzív, és csupán arra van hatalma, hogy visszautasítsa a felkérést.

Van viszont ennek a folyamatnak egy másik változata is, amely során Ray Johnson együtt dolgozik a közvetítővel. Ez utóbbi egy lapot vagy egy tárgyat kap azzal az utasítással, hogy tegyen hozzá valamit és küldje vissza Ray Johnsonnak. Figyelemreméltó az a nyitottság, amivel ez a művész felkéri partnereit, hogy dolgozzanak együtt és vegyenek tevékenyen részt Ray Johnson művészetében. Annak ellenére hogy a forgalmat Ray Johnson irányítja, a közvetítő, akit felkértek, hogy "hozzáfűzzön" valamit, szintén kreatív szerephez jutott, legyen szó akár egy harmadik személlyel folytatott levelezésről, akár olyanról, amelyben Johnson maga a végső címzett.

Ray Johnson módszere, amint az küldeményművészetében megjelenik - a négyszemközti kommunikáció, a műalkotás eredeti aspektusának rejtettsége, az együttműködés, az ajándékozás, a művészet bekapcsolása a postai közvetítés áramába - olyan művészetfogalomban kristályosodik ki, amely nemcsak hogy valódi alternatívát jelent a legtöbb kortárs alkotói gyakorlattal szemben, de gyakorlatilag megkérdőjelezi a nyugati művészeti élet szabványos működését. Az ilyen attitűd inkább a nem írásbeli kultúrák gyakorlatával rokon - ha eltekintünk a művészeti terjesztőként működő barátságos postai közvetítőktől és a sokszorosítási technikáktól.

Mindezek ellenére Ray Johnson összhangban van a művészet aktuális törekvéseivel - "Collage by Sherrie Levine" című pecsétje egymaga is tanúsítja ezt. A művészvilág nevezetességeit tömörítő összejövetelei szintén a dobogónak szentelt figyelmét tükrözik. De miközben együtt lumpol a legkülönbözőbb hírességekkel, alternatív módszere nem kapcsolódik a kortárs művészettörténet nagyobb irányzataihoz. Módszerének szokatlan, hangsúlyosan személyes jellege és a mail artban játszott termékeny szerepe ellenére Ray Johnson a pop-arthoz, a korai koncept- és performansz-művészethez, ugyanígy a fluxushoz és egyéb megnyilvánulásokhoz is kapcsolódik. Ha majd újraírják a közelmúlt történelmét, ha méltó módon meghatározzák az 50-es és 60-as évek művészetének forradalmi változásait és érzékenyebben foglalkoznak azokkal az elemekkel, amelyek közösek George Brecht, Marcel Broodthaers, Robert Filliou, Allan Kaprow, Yves Klein, Sol LeWitt, George Maciunas, Piero Manzoni, Seth Siegelaub, Ben Vautier és Lawrence Weiner műveiben, Ray Johnsonnak mellékszereplőként is kitüntetett helye lesz majd ebben az újraértékelt történetben.

Bár Locust Valley-beli búvóhelyéről figyelemmel kíséri, közelről szemügyre veszi, akár közvetlenül, akár a sajtó, kiadványok, személyes beszámolók útján, akár telefonon - a művészvilágot és annak gyakorlatát Ray Johnson mindig távoltartja magától. Művészete túlnyomó részének nincs kapcsolódási pontja az aktuális művészi gyakorlathoz. Ha csoportos kiállításra kérik fel, éppoly valószínű, hogy nem fog részt venni, vagy hogy részvétele egy Ray Johnson-féle "nothing" -ban ("semmi") merül ki, vagy - mint nemrég - egy Ray Johnson-jelvénnyel ugrik be, mint az, hogy mindössze egy foltot fest egy adott helyre. Viszonylag kevés egyéni múzeumi kiállítása volt, mert nem bátorította, sőt sok esetben elriasztotta a szervezőket. Ez a fajta zárkózottság vagy önmegtagadás élesen ellentmond annak a magatartásnak, hogy mail art küldeményeiben gyakran szerepeltette és propagálta saját arcképét és személyes történelmét. Bár az efféle ellentmondás hozzátartozik a mítoszhoz, ugyanakkor azt is jelzi, hogy Ray Johnson ellenállt a kisajátításnak, kivéve ha az alaposan megfontolt szempontok alapján történt.

Ray Johnson kétségkívül élő legenda (vagy élő halott legenda, ha hihetünk 1989-es halálhírének). Az a komolyan vett játékosság, amely a művészi világgal szembeni viszonyát jellemzi, nem kevésbé az általa kezdeményezett vagy részvételével zajló elhíresült esetek, mint a hírhedt rablási kísérlet, a rózsaszín "fejmosás", a "semmik", valamint saját portréjának a küldeményekben szétszórt sokféle változata, a mindenütt felbukkanó nyuszi-arcképek, s végül, de - talán legjellemzőbb módon - képzelőerejének és vizuális találmányainak egyedisége és leleményessége mind-mind hozzájárult e mítosz kialakulásához.

Hasonlóképp hozzájárult Ray Johnson sokféle intézmény-invenciója, különösen a New York Correspondence School (úgy is mint New York Correspondance/sic!/ School), melynek felbomlását levélben jelentette a New York Times (1973) halálozási rovatának. Hogy a levél végül nem jelent meg, az azt is sugallta, hogy korai volt még a bejelentés. (Mindenesetre Buddha University néven újjászületett.) Számos rajongó-klubot is alapított, rendszerint a New York Correspondence School (New York-i Levelező Iskola) égisze alatt, ilyen volt a Marcel Duchamp Fan Club, a Jean Dubuffet Fan Club, a Shelley Duvall Fan Club, a Paloma Picasso Fan Club, valamint a Blue Eyes Club (s annak japán frakciója, a Brue Eyes Crub), a Spam Radio Club, emelett olyan eseményeket is szervezett, mint a Locust Valley Biennálé. Ray Johnson olykor összejövetelekre hívta e szervezetek tagságát, gyakran fejtörést okozva a meghívottaknak.

A New York Correspondence School-ba a tagok egy Ray Johnsontól kapott küldemény révén léphettek be. Az ilyen információk s talán egyéb küldemények révén kibogozhatatlanul bekerültek a Johnson-i hálóba. Küldeményeket - akár minden előzmény nélkül, akár válaszképpen - a tagokhoz hasonlóan mások is kaptak: hűséges levelezőtársak, barátok, ismerősök. De olyan embereknek is írt, akikről csupán olvasott vagy hallott a médiában. Rendszerint e ponton tetten érhető egyfajta nyíltan - vagy rejtetten - Johnson-i szándék a hírességekkel vagy akár a köznapi emberrel való kapcsolatteremtésre. De Ray Johnson számára elég ha egy személyt nyilvánosan jegyeznek - akár újságban, akár csak a telefonkönyvben -, hogy levelezőpartnerévé váljon.

E küldemények és "tagfelvételek" mellékhatása, hogy a művészvilág nagy része valamikor már találkozott Ray Johnsonnal a postán keresztül, következésképp rendelkezik róla valamiféle közvetlen, többnyire fragmentált és feltehetően zavaros képpel.

Ez is hozzájárul a legendához.

Emellett más művészek, különösen mail art-művészek is részt vettek az ő szinte mitikus pozíciójának megszilárdításában azzal, hogy bélyegzőket vagy másolatokat készítettek portréjáról és nyuszi-fejeiről, vagy hogy epigrammákat szerkesztettek róla, mint például a "Ray Johnson has been dropped" ("Ray Johnsont ejtették" - amely célzás arra, hogy maga is ejtett másokat a New York Correspondence School-ból), s szétküldték az egész világon.

De a végső kulcsot Ray Johnson jelentőségének megértéséhez abban kell keresnünk, hogy hogyan és mit közöl. Bár munkáiról a legtöbb információt a kollázs elve nyújtja, a reliefszerű, keretes művek, amelyeket eladás céljából állított ki, a hagyományos műalkotások sorába illenek, abban az értelemben, hogy otthonosak a műkereskedelem tárgyakra összpontosító világában, s, ami ennél jellemzőbb, jelentésüket nem vesztik gyorsan és véglegesen el. A nézőt egy olyan összetett látvánnyal szembesítik, amely egy kompozíciós, építési, szerkesztési és csiszolási folyamat eredménye - mégha e folyamat önmagán túlmutat is. E munkák inkább a labdaszerűen összekunkorodó sündisznókra hasonlítanak, míg Ray Johnson küldeményművészete inkább az ide-oda surranó rókákkal rokon.

A Johnson márkanevet viselő mail artnak megvannak a maga jellemzői. Olykor egy-egy téma hosszabb időre is leköti, de azt várhatóan nem ugyanannak a levelezőtársnak bontja majd ki. Ezért levelezőpartnerei az ötletnek csak részleges kidolgozásával találkozhatnak. A "The Book About Modern Art" (Könyv a modern művészetről) és a "Book About Death" (Könyv a halálról) oldalai különböző helyeken hevernek. De Ray Johnson keze és elméje még egy téma kidolgozása közben is más-más irányban kószál, mail art-műveinek, sőt a gyakran megcsonkított kollázsoknak is egyik jellegzetessége, hogy állandó változás áldozatai. Nyitottan a különböző hatásokra és a beavatkozásokra, valamint saját gondolatai koreográfiája számára, újra sorba rakott és újra szétzilált műveket hoz létre.

Szinte minden esetben kitör a megszokott sémák és formulák világából, amint ezt a "Book About Modern Art" cikkcakkjai egyedülálló módon bizonyítják. Tipikus emberek és dolgok iránti vonzalma csak eddig a határig terjed. Szinte minden esetben akad egy darab vagy egy személy, aki nem illik bele a sorba.

A nyilvánosságra áhítozó és ismert személyiségeknek: filmcsillagoknak, művészsztároknak és barátoknak, hogy kiemelt helyet vívjanak ki Ray Johnson tudatában, meg kell birkózniuk a művész énjeinek és műveinek sokféleségével, valamint azoknak a használati tárgyaknak a különlegességével, amelyek szintén sajátos szerephez jutottak az életművön belül (ilyenek a már-már élő "krumplitörők"). Bár Johnson kezdetben e személyekről filmekből vagy újságokból szerzett tudomást, gyakran bevonta őket a hálózatába azzal, hogy írt vagy telefonált nekik - már azoknak, akik még nem ismerték az ökölvívó Jack Johnson révén. (Megjegyzendő, hogy Ray Johnson tévedésből szerepelt egy 1973-as életrajzi lexikonban, amely az Afro-American Artists címet viselte.) Az efféle híres személyiségek a róluk olvasó emberek számára fikciónak, a média kitalációinak tűnhetnek, Ray Johnson viszont megtestesíti őket, levelezésével és beszélgetéseivel segít nekik kikötni a valóságban. (Telefonhasználata érthető módon rosszabbul dokumentált, mint a postai útvonalakra hagyatkozó küldeményeké, nyilván sokkal inkább eszközfüggő is. A barátokkal, ismerősökkel és teljesen idegenekkel folytatott beszélgetései fontos összetevői kommunikációs tevékenységének, ezért postai hálózatrendszerére ráépül egy telefonos hálózatrendszer is.)

A Ray Johnson-munkák összetevőinek vizsgálata vagy tevékenysége szálainak kibogozása talán nem igényelne ekkora figyelmet, ha nem egy kiváló grafikusművésszel lenne dolgunk, aki ennyire lényegretörően, szellemesen és éleslátóan kelti életre gondolatait. Kezének mozgása vizuális és verbális ötleteinek áradását utánozza. A leghálátlanabb formákba visz mozgást, a legegyszerűbb vonalakban csillantja fel az életet. Maximálisan érzékeny a szavakra, látványukra és hangzásukra egyaránt. Szavakba rejtett szavakat, szójátékokat és egyéb furcsaságokat olyan könnyedén talál fel, ahogyan a hődetektoros lövedék hasít át az álcán. Lazán és erőlködés nélkül kelti életre saját szavait, betűit . Azt is tudja, hogyan tehet dinamikussá egy oldalt, zsibongóvá egy fehér felületet. Szöveget és képet úgy ötvöz új, hibrid formákba, hogy kapcsolatuk genetikailag meghatározottnak tűnik.

Ray Johnson küldeményei ötletfűzérek, olykor különálló vagy egy-egy levelezés összefüggő lapjaiból megfejthető, máskor egymásba csúszó, egymásra épülő ötletek fűzérei. Így az életrajzban és a portrékban körvonalazódó Johnson-kép keveredik a korábbi művek újraforgalmazott másolataival, egy éppen aktuális téma részleteivel, szövegekkel, olyan új ötletekkel mint a flop-art és a buxus, nyuszifej-változatokkal, a kortárs művészetre tett hivatkozásokkal és más felismerhetetlen motívumokkal a tudat mozgásával szinte párhuzamosan. Ezen összetevők bármelyikére újabb szövegeket és képeket másolhat, úgyhogy egy küldemény szó szerint többrétegű lesz.

Az ilyen küldemény könnyebben megfejthető mint a kollázsok, hiszen a rétegenkénti összetevők szétválaszthatók és külön vizsgálhatók. De Ray Johnson elméje annyira termékeny, információ-gazdag és asszociatív, lehetséges vizuális és verbális asszociációkban metaforákban, szójátékokban és rímekben annyira gazdag, hogy bár munkáinak zamata tökéletesen érezhető és élvezhető, az összetevők némelyike rejtve marad a műélvező előtt. Egy előreláthatatlan véletlen mindig beindítja a Johnson-i áramköröket, s a létrehozott képek és ötletek, nyíltan vagy rejtetten, de mindig visszautalnak az ihletre. Johnson gondolkodása csodálatosan folyékony, tele Leonardo-i örvényekkel. Ötletei állandó mozgásban, változásban vannak, elkanyarodnak, alábuknak, de folytatják útjukat, mint a folyó.

(Fordította Kiss-Pál Klára, 1997)

Jegyzet     <>

A mű eredetileg a More Works by Ray Johnson 1951-1991 című kiállítás katalógusában (Golldie Paley Gallery, Moore College of Art and Design, Philadelphia, Pennsylvania) jelent meg. Az itt közölt fordítás alapja az Eternal Network c. mail art antológiában (University of Calgary Press, 1995) szereplő tanulmány: The Mailed Art of Ray Johnson by Clive Phillpot, amely az eredetinek módosított változata.