1973. június 22-23. - „Szembesítés”
Csutoros Sándor, Haris László, Molnár V. József
Haris László: 73-ban, már a boglári események előtt, mert a boglári események természetesen nyáron kezdődtek, tehát Boglár előtt látható volt, hogy a művészetpolitika visszakozót fújt. Az a szabadság, az a laza gyeplő, amit tapasztaltunk 67, 68-tól kezdve inkább, azt kezdték meghúzni. Ennek hatására és a lehetőségek beszűkülésének okán 73 elején két barátommal, mind a ketten boglári kiállítók, Csutoros Sándorral és Molnár V. Józseffel közös bemutatókat szerveztünk. ...Az egész esemény egy három szerzős közös mű volt tulajdonképpen. Az első ilyen rendezvény Budapesten volt, a IX. kerület Erkel utca 12-ben, a Lépcsőház nevet viselte, a második pedig Balatonbogláron volt, a balatonboglári kápolnában.
Közöttünk hosszú ideig ennek e bemutatónak az volt a címe, hogy Rekviem a kápolnáért ez akkor született, amikor még volt kápolna. Azt a drasztikus befejezést, ami aztán bekövetkezett, természetesen nem láttuk előre, azt senki sem látta. Amit láttunk, az viszont az volt, hogy az egész valami saját magából eredő megsemmisülés felé halad. Erről szólt a ez a rekviem.
[interjú 1998]
Csutoros Sándor: Kápolnát készítettünk, alkotásunk maga a Kápolna volt. Kápolna, mint Bíróság, a Látás nyelvén fogalmaztunk. A fehér /kápolnafalak, fotók, festett forgó fémállvány/, fekete /vásznak, fotók/, vörös /műanyagok/ színeket alkalmaztunk.
Az alkotás leltára: 2 db 40x40 cm-es függesztett fotó. a „/” jel fekete alapon fehér, fehér alapon fekete sokszorozása. fehérre meszelt kápolnafalak. 5 db 130x200 cm-es sűrűszövésű feszített fekete vászon. 2 db fotó 100-szoros nagyítású hüvelykujjrészletek. 5 db 16 cm átmérőjű műanyag gömbfigura fehérre festett forgó fémállványon, áttetsző gömbtérben vörös műanyag szemcsék ötfokozatú sűrűsödés-ritkulása. 2 db 1x35x60 cm-es függesztett műanyaglap, áttetsző sík térben műanyagszemcsék kétfokozatú sűrűsödése-ritkulása. (Budapest, 1973. október)
Molnár V. József: Akkor mi szembesülni akartunk azzal a társadalommal, amiben élünk, azokkal a munkákkal, amelyeket mi alkotunk. És szembesülni akartunk azzal a helyzettel is, amit a kápolna tárlat teremtett a közösségnek, az alkotóközösségnek és kinek-kinek magának is. Ebben a szembesítésben mi hárman kimondottan elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a képzőművészetet.
Térszervezés volt, amit csináltunk a Műegyetemen, és térszervezés volt a kápolnában is. Mi szándékunk szerint szakralizálni akartuk a teret, és azokkal az eszközökkel szakralizáltuk a teret, amelyeket mi egyébként más alkalommal kiállítottunk. De a kápolnát se kiállító helyiségként használtuk akkor. Úgy éreztük, hogy azok a happeningek - vagy legalábbis a happeningeknek egy része, ami ott a kápolnában volt - az deszakralizálta a kápolnát.
Ez szubjektív, persze. Én szentségtörésnek tartottam. Mindenütt másutt el tudtam képzelni, de ott a kápolnában szentségtörésnek tartottam. Azért, mert én istenhivő ember voltam, és vagyok. És a kápolna számomra szentség.
Mi hárman azért álltunk össze, hogy újra szakralizáljuk a kápolnát. Nagyon feszes volt a kápolnának akkor a belső rendje. Én fekete vásznakat vittem oda, olyan fekete vásznakat, amelyek a nagypénteki templomunkban fordultak elő, amivel letakarták a szobrokat, és letakartak mindent, ami kép volt. Én azt akartam letakarni ezekkel a fekete vásznakkal, ami ott előtte előfordult. Ez egy képletes letakarás volt. Gonoszűzés, ha úgy tetszik, a magam módján. Csutoros Sanyinak akkor volt a pere, és Haris Lacival ekkor csináltatta a feleségének és saját magának az ujjfényképét. Ez volt az oltárkép. Kemény dolog volt, mert tisztességtelen per volt ez. Az orvospernek volt egy része - Sanyinak a felesége volt orvos - de Sanyit is meghurcolták miatta. És előtte még oltárként műanyag sablonfejek voltak, ... fejfigurák, a ritkulás és sűrűsödés képleteként.
Lényegében ez volt a kápolna, talán még néhány dolog volt benne, de aki belépett, érezte, hogy ott kifeszített térbe lép. Mind a három alkalommal igen sokat gondolkoztunk, hogy hogyan lehet a teret kifeszíteni. A tér kifeszítése, ez nem téri probléma volt, hanem szellemi probléma volt számunkra. Tehát nem deklaretíve feszítettük ki a teret, hanem szellemi feszültséget próbáltunk kelteni hihetetlen egyszerű eszközökkel. És azt tapasztaltuk, hogy amikor egy nevetgélő csoport jött be, amint beléptek a kápolnába, megváltozott a viselkedésük, anélkül, hogy bárki szólt volna nekik. Ez a csönd volt a kifeszítés. Minden szent térnek az a lényege, hogy megváltozik-e a viselkedés, alkalmas-e arra, hogy az ember elmélyüljön, ami a rendeződésnek a küszöb előfeltétele. [interjú 1998]
1973. június 24 - július 7. - Beke László, Erdély Miklós, Jovánovics György, Legéndy Péter, Major János , Pauer Gyula és Szentjóby Tamás kiállítása, eseményei.
