Bak Imre: Én valahogyan soha nem érdeklődtem a politika iránt, valószinüleg azért mert úgy gondoltam, hogy túl gyenge vagyok egyedül is hozzá, együtt is gyengék vagyunk ahhoz, hogy egy politikai helyzeten változtassunk, tehát az én törekvésem mindig arra redukálódott, hogy tágitani azokat a lehetőségeket, amelyek a szakterületemet érintik. Tehát, hogy dolgozni lehessen, hogy amit elkészitünk, azt be lehessen mutatni. Tehát nekem az a nemzetközi találkozó is valójában ebből a szempontból volt érdekes, hogy találkozni lehetett kollegákkal, eszmét lehetett cserélni a szakmáról. Hát persze hogy panaszkodtunk nyilván egymásnak azzal kapcsolatban, hogy a politika milyen mértékig akadályozza a tevékenységünket, de valójában én nem politikai kérdésként éltem meg, sem ezt az eseményt, sem sok mást. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy voltak olyan kollegák, akik talán jobban átlátták a politikai körülményeket, vagy látnak abban is esélyt, hogy egy politikai ellenállásnak is volna értelme. Ezt nem tudom.
Azt hiszem, hogy nagyon egyszerüen tényleg igy lehet azt mondani, hogy azok akiknek nem volt igazában bátorságuk ahhoz, vagy nem tudom, szándékuk, hogy az egyes lehetetlen helyzeteket mégis megpróbálják megoldani, tehát hogy azt az autonómiát, ami mindenféle müvészeti tevékenység számára fontos, az a szabadság szint amit hittel lehet csinálni, ha valaki erről hajlandó volt lemondani, és tulajdonképpen a politika kivánságait teljesiteni, az szinte már elég volt, tehát nem is kellett igazában olyan különleges munkákat, meghökkentő vagy provokativ munkákat benyujtani, hanem elég volt ez a mentalitás, hogy hajlandó vagyok engedelmeskedni, vagy nem vagyok hajlandó engedelmeskedni.
Lengyelországban egy kicsit szabadabb volt a légkör a képzőmüvészeti tevékenység számára. Elég sok meghivás érkezett számunkra Krakkóba, Poznanba, voltak kiállítási lehetőségek, amelyeket ha nem tudtunk megszervezni illegálisan, ugy értem, hogy grafikai munkákat az ember a hóna alá csapott és akkor kivonatozott vele, vagy valahogyan a kis autó mélyén elsüllyesztettük, vagy föltekerve textilanyagként szállitottuk a képeket a kiállításra. Dehát hogyha ez hivatalos szintre került, akkor a lektorátus ugyanugy ellenezte ezeknek a kiállításoknak a megrendezését, mint a hazaiakat és tulajdonképpen ugyanarra a sablonszövegre hivatkozva, hogy ez a müvészetpolitikai álláspont szerint nem teszi lehetővé, hogy éppen ezek a müvészek, vagy ezek a munkák képviseljék a magyar müvészetet külföldön.
Hát ez is a meglepetéseink körébe tartozik és amire a mai napig nincs magyarázat: én akkor a Népmüvelési Intézetben dolgoztam és Lengyelországban kellett volna egy amatőr kiállítást megnyitnom, mert az én munkaköröm a Népmüvelési Intézetben többek között az amatőr mozgalomnak az istápolása volt. Tehát hivatalos út volt, minisztériumi kiküldetési papirral, ami akkor nagyon szabályosan, sok-sok pecséttel készült és a Népmüvelési Intézet hivatalosan küldött ki. Komáromnál leszedtek a vonatról, egész éjszaka őrzött egy kiskatona fegyverrel, egy elég hideg, rideg épitményben. Elvették az útlevelemet és egy idő után, éjszaka, amikor már az összes vonat elment visszafelé Budapestre, akkor közölték, hogy az útlevelemet majd megkapom Budapesten a Belügyminisztériumban. Visszajöttem Budapestre, ahol másnap döbbenten fogadtak az intézetben, hogy én miért nem vagyok Lengyelországban a kiállítás megnyitón, nem tudtam magyarázatot adni és hetekig kellett várni arra, hogy egyáltalán az útlevelemet visszakapjam, és akkor is indok nélkül kaptam vissza és a mai napig nem tudom, hogy tulajdonképpen milyen okok miatt tiltották le az utamat Lengyelországba.
