Beke László: Ez a három T című történet kiszámíthatatlanul működött, illetve ennek a mechanizmusát érezni lehetett. Mindebből az évek során kialakult az, hogy milyen kiállításokat lehet a tűrt kategóriában megcsinálni. Ez volt a Balatonboglár, és ez volt a Fiatal Művészek Klubja. Az avantgárd művészet az olyan húsz-harminc emberből állt, és ezt egy nagyon pontosan mérhető palettán vagy skálán el lehet helyezni az olyan öndestruktív antipolitikustól, mint a Major János, egészen a tudatosan, partizán módon politizáló művészekig, mint, mondjuk, Szentjóby Tamás. Ez utóbbi típusnak a késői példája volt az Inconnu csoport. De ez már inkább a nyolcvanas évek, és ők bevallottan, ha nem is a rendszer megdöntésére, de mindenképpen a hatalom irritálására és provokálására törekedtek. Rengeteget lehetne arról beszélni, hogy a korábbi időszakban is, szinte előre kiszámítható volt, hogy egy csoportkiállítás esetén kik voltak azok, akiket egészen biztosan mindig betiltottak vagy kiszedték az anyagukat. De, mondjuk, Szentjóby Tamás és Erdély Miklós között is elég nagy különbség volt a politizálás mikéntjét illetően. Mind a ketten igyekeztek alternatív és művészi megoldásokat adni politikai kihívásokra vagy kérdésekre, de Szentjóby naprakészebb volt, neki voltak külföldi referenciái, Erdély Miklós pedig inkább filozofikusabb, szürrealistább volt, elvontabb szinten nyilatkoztak meg a dolgai. Igaz, hogy egy sereg esetben éppen ezért, mert kevésbé volt direkt a dolog, ő járta meg jobban. Szóval, amikor az ember azt hitte, hogy egy ilyen nyílt provokációnál azonnali retorzió következik, ez jórészt nem így volt. A hatalom természetéhez tartozott, hogy számára rendkívül irritálóan hatott, amikor nem értette, hogy miről van szó, és akkor csapkodott a leginkább, amikor az illető dolog teljesen ártatlannak bizonyult. Erre is van egy nagyon jó példám. Erdély Miklósnak volt egy híressé vált műve, amely két fénykép-reprodukcióból, két arcképből állt, és egy aláírásból, amelyen az állt, hogy: „Két személy, aki döntően befolyásolta az életemet.” A kettő közül az egyik Szenes Zsuzsa, a felesége, a másik pedig Kádár János, az MSZMP első titkára volt. Ebből nagyon nagy baj lett. Pedig Erdély Miklós nem állított mást, mint azt, hogy ez a két ember jelentős hatással volt az ő sorsára, amit néhány millió társával együtt nyugodtan elmondhatott. […] Ez nem véletlen, hiszen a konceptuális művészetnek volt egyfajta politikai színezete. Ez egyrészt magával a létével és a furcsaságával, másrészt pedig a kommunikációs ügyességével – mert egy sereg olyan csatornát használt ki, amely őrizetlen volt –, harmadrészt pedig a kimondottan politikai jellegű munkáival, műveivel volt kapcsolatos.
