Haraszti Miklós: Két érdekes tendenciának a találkozása volt ez az évtized-forduló. Az egyik a kommunista táborbeli mértékkel mérve elképesztő szabadság. A kádárizmusnak, ha a kádárizmust mint „engedékeny” kommunizmust vesszük, ezek voltak a mintaévei. Mindent szabad volt csinálni, amit úgy ítéltek meg, hogy nem rendíti meg a rendszer alapjait. De az ököl ott volt a zsebben. Gondoskodtak arról, hogy senki ne feledkezzen el az ökölről, de bátorították ugyanakkor az értelmiségnek azokat a lépéseit, amelyekkel a hatalom mintegy fejedelmi többesben tudott megszólalni. Minél inkább úgy érezte az értelmiség, hogy sikerült birtokba venni a rendszert tanácsadói szerepe által, annál inkább a sajátjának érezte. Ez volt az aczélizmus-kádárizmus definíciója.
Mindenesetre ha egy rendőri razziát terveztek ennek a dolognak a fölszámolására, joggal számítottak arra, hogy korán hajnalban ottan rendetlen és hátizsákokon és gyékényeken alvó embereket fognak találni a padlástól a pincéig. És hát természetesen így is volt. A razziák ismétlődtek és volt olyan rendes, komoly rendőrkutyás razzia is, ahol miután fölverték az álmos népet, szépen sorbaállították őket a kápolna előtt, elég szép hosszú sor lett és rendőrkutyákkal, akiket megfelelően cukkoltak és megfelelő idegállapotba hoztak, tartották a sort. Egy ilyen alkalommal én valami jogtudatos szöveggel előre léptem és megkérdeztem, hogy magának ehhez hol van joga és a jogi ismereteimet fitogtattam, és akkora csengő frászt kaptam, hogy magam is csodálkoztam, mert eléggé váratlan volt a pofon. Ez volt persze, ez volt a verőember és ahogy a rendőrség taktikájánál ez lenni szokott, akkor jött egy magasabb rangú tiszt puhább szóval enyhítette az előző fellépés durvaságát, még azt hiszem, hogy rosszallóan vissza is cöcögött egy kicsit az előző bácsira, hogy azért nem kell ennyire keményen és az adatokat szépen fölvették, mindenkinek bekerült a személyije az irattárakba és utána valahogy szétszéledtünk.
