Haraszty István: .... a Ganz Mávag Művelődési Házban lett volna egy a kiállításom és csináltam a munkákat egymás után, ugye, volt olyan benne, hogy „Kelj fel János”, az „Acélmosoly”, meg hát ilyen cimeken, de már a meghivó is elkészült, amin ezek a cimek mind föl voltak sorolva, a Frank János irta a kis szöveget rá, a Solymár István a Nemzeti Galéria egyik igazgatója nyitotta volna meg a kiállítást. ... bementem a lektorátusra és számon kértem, hogy hát már megvan a meghivó, itt van, már minden el van intézve, még mindig nem kaptam meg az engedélyt. És azt mondták, hogy hát őket én ne okoljam, ez a minisztériumnak a dolga, ők szivük szerint nem járulnak hozzá ehhez a kiállításhoz, de mivel, hogy ez egy ilyen kulturházi bemutató, a minisztériumé a végszó. Na most én ott nehezteltem és mondtam, hogy hát miért nem állithatok ki? Nem is tudják, hogy mit akarok én kiállitani?! És erre akkor a Bartha Éva a lektorátus aligazgatója azt mondta, ugyan, Haraszti elvtárs, ismerjük mi magát. És hát ezzel tulajdonképpen én ott egy ilyen elkönyvelten nemkivánatos művészeti figura voltam. Na hát én nem hagytam annyiban a dolgot, mentem a minisztériumba a Csorba Gézához, semmi veszteni valóm nem volt, mert volt egy munkahelyem, amiből úgy, ahogy meg lehetett élni. Tehát nem féltem senkitől, és ott én kiabáltam és mondtam a magamét, hogy hát nem ebben egyeztünk meg a pártközpontban, ott nekünk igéreteket tettek, ott nekünk a fair play-ről beszéltek, és mi a fair play szabályai szerint ime kértük, kértem az engedélyt, nem kapom meg, kulturház, azt mondták, hogy ott állitsunk ki. Most mégis miért van ez? Föl lett téve a kérdés, aminek a válasza továbbra is a nem volt, mert közben Moszkva felől megint kemény, hideg szelek fújdogáltak, és az akkori kultur elvtársok úgy látták jónak, hogyha nem feszegetik a pofonos ládát, inkább csendben, szépen engem megpróbáltak leszerelni és ebből a kiállításból ilyen formán nem lett semmi.
