Nyakas Szilárd: A Rádió Ifjúsági Főosztályán dolgoztam, és kaptam egy telefont a műszaktól. Anderlik Sanyi bácsi hívott, a külső közvetítési osztály csoportvezetője, hogy egy rokonától kapta a hírt: Balatonbogláron ki akarják lakoltatni a kápolnatárlatot. Eszembe jutott, hogy egy évvel korábban a Tv-nek csináltam egy kis etűdöt, éppenséggel Balatonbogláron. A Tékában, a televízió kulturális magazinjában mutattuk be, mint egyetlenegy pozitív példát a Balaton mellett, máshol nem is volt kiállítás csúcsidőben. Emlékeztem, hogy milyen klasszak ezek a fiatalok és milyen vagány dolog volt ez, és döbbenten hallgattam a hírt, hogy most be akarják zárni. Megérkeztünk, bekanyarodtunk a domb elé, amin a kápolna állt, és akkor már ott állt mellette egy teherautó. A teherautón mész, homok, téglák sora és néhány munkás. Egyből kiélesítettem a magnót, és odamentem hozzájuk. […] Nem is akartam igazán provokálni, hát hiszen ők kirendelt emberek voltak, mindenesetre megcsináltam velük a beszélgetést, Galántaival is bent a kápolnában, és vártuk az eseményeket. Az az igazság, hogy a tanács illetékeseit vártam, ehelyett szirénázva jött egy rendőrségi rohamkocsi, amin nyolc rendőr volt. Géppisztollyal leugráltak, körbevették a kápolnát. Farkaskutyát hoztak, egyből odajöttek hozzánk, igazoltattak minket, a kápolna falához állítottak, elvették a magnómat és a tekercseket belőle. Amikor megtudták, hogy rádiós vagyok, akkor mondták, hogy Galántaival együtt kihallgatnak bennünket. Elmondtam nekik, hogy nagyon furcsának tartottam, hogy ezelőtt egy évvel pozitívan számolunk be a kápolnáról, és most pedig be akarják zárni. Hogy lehet ez, hogy be akarják zárni? Nekem erről mindenképpen műsort kell csinálnom. Hova kell a műsort csinálnom? Mondtam, hogy a Táskarádió felelős szerkesztője és műsorvezetője vagyok, és ez egy rendkívül izgalmas dolog. Hát ebből nem lesz műsor, vegyem tudomásul. Nem is lett. […] Másnap, amikor aztán bementem a Rádióba, be sem nagyon engedtek, és közölték velem, hogy föl vagyok függesztve az állásomból. Akkor volt a kislányomnak az ötéves születésnapja, a kisfiam pedig éppen akkor volt ötnapos, feleségem meg még itt volt a szomszédban a Baross utcai klinikán, nem is tudta, hogy állás nélkül vagyok. Összehívtak egy fegyelmi bizottságot és ők tárgyalták az ügyemet. Nem tudtak végül is mást a fejemre olvasni, mint azt, hogy én egy idegen állampolgár kocsijába szálltam be a Magyar Rádió szerkesztő-riportereként, és ez tűrhetetlen. […] Egy héten belül gyakorlatilag az utcán voltam, és nem is igen tudtam elhelyezkedni semmilyen országos terjesztésű laphoz, sehova.
