Szemadám György: Mi azt hittük, hogy belőlünk úgy lesz művész, hogy ha kiállítunk. Mi nem a hatalmat akartunk megdönteni – én a Kádár-rendszert nagyon utáltam –, de eszembe nem jutott, hogy azok a nonfiguratív képek, amiket én festek, az a rendszernek bármilyen módon mondhat valamit. Az más volt, azt én a művészet kategóriájában tartottam számon. De úgy láttam én is és sokan mások rajtam kívül, hogy a művészetben valamit tenni kell, lépni kell, azzal a másik világgal szemben, amit magunk körül láttunk a hivatalos kiállítótermekben, vagy a Képcsarnokban. Mi nem a politikai ellenállást választottuk, de persze tudom, hogy ezt mások másként gondolják, Haraszty Édeske például másképp beszél erről. Ő mint egy politikai ellenállót fogalmazza meg magát. Én művész akartam lenni, de nekem ezt nem hagyták, és beszorítottak ebbe a lövészárokba. […] A hivatalok állandóan támadtak bennünket a zsűrizések elmaradása miatt. De a művek egy része a karakterénél fogva volt zsűrizhetetlen. Najmányi, Halász Péter, Szentjóby vagy Erdély akcióit nem lehetett zsűrizni, mert nem lehetett tudni előre, hogy mi fog történni, a legtöbb esetben maga az alkotó se tudta. Mi, akik műtárgyat állítottunk ki, mi úgy gondoltuk, hogy vállaljuk azt a kompromisszumot, hogy ha a Lektorátus minket békén hagy, bemutatjuk nekik a munkáinkat, azzal a feltétellel, hogy semmit nem zsűriznek ki. De ők a váratlantól féltek nagyon. És akkor ott voltak ezek az akciók. 1973-ban már én is egy akciót csináltam, és akkor már lehetett tudni, hogy Balatonboglárnak vége. Tehát már nem egy kiállítóterem, hanem egy olyan fórum volt, ahol lehet tüntetni, lehet demonstrálni, lehet valamilyen módon ütközni, nemcsak a hatalommal, hanem az egész világgal, ami minket körülvett.
