A szemléletváltás konfliktusai

Csáji Attila: Nem stílusok ütközéséről beszélnék, hanem sokkal inkább a magatartásformák ütközéséről, amiben nyilvánvalóan megvan a stílusoknak a szerepe is. Mégis, itt valami másról van szó. Elsősorban valami olyasmiről, hogy mennyire értékeljük a művészeten belül az innovációt, és hogy ez mennyiben válik meghatározó értékké. És azt hiszem, hogy itt a művészettörténészek közül néhánynál – említhetném például Beke Lászlót vagy Perneczky Gézát – elsődleges értékké az innováció vált. A különböző áramlatokhoz, tendenciákhoz való friss kapcsolódást értékelték különösen. A konfliktus valami olyasmiből származhatott, azt hiszem, hogy én sokkal fontosabbnak tartottam az autonóm egyéniséget. […] És én azt hiszem, hogy a Szürenon esetében ez nagyon szépen bizonyítható is. Mert azzal, hogy a Haraszty Pista megcsinálta a maga mobil-szobrászatát, ez egy egyedi értékű dolog, tehát ami nem valaminek a lekoppintását és másolását jelentette, és nem lehet azt mondani, hogy nyugati folyóiratok alapján készült, hanem komoly, autonóm értékeket teremtett. Vagy hogyha előveszek egy másik figurát, a Pauer Gyuszit, az ő hozzáállását, a pszeudónak a kitalálását és átgondolását. Ez egy tipikus közép-európai problematikáról szól, ami itt, ebben a társadalmi szituációban, amit erősen befolyásolt a szocializmus, itt kellett hogy megszülessen. Én ezt megkerülhetetlennek tartottam, és a konfliktusok ilyenekből származtak inkább, mint a stílusbeli különbségekből. Tehát újra és újra hangsúlyozni szeretném, hogy nem stíluskonfliktus volt, hanem viszonyulás-konfliktus. Ha arra gondolunk, hogy a Szürenonban olyan figurák voltak, mint az Ilyés Pista. Értékelik és nagyon sokan kedvelik az ő munkásságát, de hogy milyen kitűnő szobrászat az övé, még nem került igazán a helyére, és jó néhány ilyen példát mondhatnék. A Szürenon tele van olyan figurákkal, akik nagyon határozott egyéniségek, legyen az a Karátson Gábor vagy a Türk Péter, sorolhatom tovább, tehát én elsősorban azt értékeltem a Szürenonban, hogy a határozott egyéniséggé válást tudta segíteni. A konfliktusok is ebből származtak. […] Azok a nézeteltérések, amik megvoltak itt a társaságon belül, ahhoz képest, ami a hatalommal szemben volt meg, elenyészők és jelentéktelenek voltak. Tehát kétségtelen, hogy az alapkonfliktus a hatalommal szemben volt, és nem véletlen, hogy viszonylag elég könnyen meg lehetett szervezni ezeket az embereket, és közös platformra lehetett őket hozni. Ez nyilvánvalóan elsősorban abból fakad, hogy közösek voltak a sérelmeink.

Én azt hiszem, hogy ez az egész azáltal válik fontossá, ahogyan a magyar művészet a hatvanas évek végén alakult. Méltán nyilatkozza azt akár Pauer Gyuszi is, és mások is, hogy tulajdonképpen a Szürenon, az Iparterv és az R-kiállítás függvényében lehet igazán Boglárról beszélni, mert azáltal vált jelentőssé, hogy ezek az emberek, tehát akik ezekben a csoportosulásokban, kiállításokban részt vettek, ezeknek az embereknek egy tekintélyes része odament, és ezáltal vált az egész szellem izgalmassá. […] Itt nem volt semmi stílusbeli beszorítottság, hanem egy sokkal teljesebb nyitottságról volt szó.

Bogláron az utolsó időszak egyre zavarosabbá is vált, de természetesen nem ezért zárták be a hatóságok a kápolnát, hanem egyszerűen azért, mert nem tudták elviselni, hogy ott szabad élet valósuljon meg és szabad szellemi áramlás történjen. Nagyon durva eszközökkel, rendőri jelenléttel szüntették meg. És utána, amikor a kápolnát államosították és kékre festették, meghívták a Gyarmathyt, meg a Bálint Endrét és közülünk is néhány művészt, de nem fogadtuk el. Megtagadtuk, és nem állítottunk ki, mert egy ilyen szituációban semmiféleképpen sem volt szabad ezt elfogadni. […] Azt hiszem, hogy a kápolna bezárása nagyon időben jött, mert kezdett már fuldokolni a kezdeményezés. Az a groteszk, hogy ezzel a durva beavatkozással nagymértékben segítették a dolog mennybemenetelét.