a fák között feltűnik az egész emigráció

Bak Imre: Galántai György fantasztikus lelkesedéssel szervezte az ottani tárlatokat, és miután olyan kollégáim szerepeltek a kiállításokon, akiket én sokra tartottam, úgy éreztem, hogy velük kell mennem. Így hát én is nagy örömmel vettem részt Bogláron. Ez a kiállítássorozat újabb lehetőséget jelentett arra, hogy az ember megmutathassa a legfrissebb gondolatait, ötleteit. […]Nagy meglepetés volt a főiskoláról kikerülve szembetalálkozni azzal, hogy a hittel, ambícióval elkészített munkákat nem lehet bemutatni. Az ember úgy készül a pályára, hogy szeretné az eredményeit folyamatosan megmutatni. Különösebb indok nélkül, vagy számunkra érthetetlen magyarázatokkal tiltottak be, zártak be kiállításokat hosszú éveken keresztül. Visszagondolva sem igazán érthető, hogy mi volt az akkori művészetpolitikusok félelme ezektől a jórészt nem ábrázoló, absztrakt munkáktól, pedig hát én mindig ilyeneket csináltam. […] Egyébként igyekeztünk mindent kihasználni, ami csak adódott: népfrontklubokat és művelődési házakat, de valahogy akkor ez a kápolna, messze a fővárostól, a szabadságot jelentette, és az ember azzal az eufóriával ment oda, hogy végre szabad azt csinálnia, amit a fővárosban vagy máshol nem lehet. A legfontosabb mozzanata a dolognak az volt, hogy örülhettünk egymásnak és egymás munkáinak. Emlékezetes számomra egy nemzetközi akció – erre megint csak nagyon ritkán adódott lehetőség Magyarországon –, ahol cseh és szlovák kollégákkal ismerkedtünk meg személyesen, akiknek itt-ott láttuk a munkáit, vagy értesültünk a tevékenységükről, de személyes kapcsolatok nem alakulhattak ki velük.