a fák között feltűnik az egész emigráció

Beke László: Ha úgy tetszik, Balatonboglár egy joghézag volt. Azért tudott létrejönni, mert az akkori előírások ezt lehetővé tették. Azt az álszabadságot vagy álliberalizmust – miszerint mindenkinek joga volt úgynevezett műterem-kiállításokra abban az esetben, ha nem fejt ki propagandát, nem csinál meghívókat és plakátot, és csak pár napig működik –, ezt a lehetőséget használta ki a Galántai, amikor kibérelte a kápolnát műteremnek. Ez már egy következő történet volt, illetve ebből spontán módon következett, hogy a saját műtermét átengedte másoknak, hogy ott műterem-kiállítást csináljanak, és ez így növekedett lépésről lépésre. Ezért van Boglárnak egy nagyon érdekes, vicces, a művészetszociológiáról meg a kultúrpolitikáról is szóló jelentése. A másik pedig egy sokkal banálisabb magyarázat, mármint a jelentőségét illetően, hogy igen, ezen a helyen három-négy nyáron át tulajdonképpen minden jelentős ember megfordult, aki Magyarországon a szellemi-kulturális életben fontos lett, vagy volt, vagy egyáltalán létezett. Egyfajta vízválasztóként működött azok között, akik ott voltak, vagy távol tartották magukat mindettől. Szerintem ennek egyenes folytatása volt a Fiatal Művészek Klubja, és az egész dolog 1989-ig lineárisan ment előre, melynek a legutolsó mozzanata az Inconnu csoport működése volt. Elég nyilvánvaló tehát, hogy abban a pillanatban kezdődött a Fiatal Művészek Klubja, amikor bezárták a boglári kápolnát, ez lehet, hogy hónapok különbsége volt. egy-két hónapon belül elkezdtünk ott kiállításokat rendezni, és természetesen szinte szóról szóra azokkal, akik Bogláron is voltak, és tényleg volt egy pár téma, ami ott folytatódott. Volt egy sereg tematikus kiállítás, amit - nem állítom, hogy én találtam ki mindig, sőt az is lehet, hogy sohasem, mert volt a képregény, volt a képvers, és még egy pár ilyen tematikus kiállításon mindig 20-30-an vettek részt, ezek közül egy jó párat az Erdély Miklós talált ki, a Galántainak volt egy nagyon fontos kiállítása, amikor én már nem annyira voltam ott, ez a Magyarország a tiéd lehet, ez volt szerintem egy válasz a Balatonboglárra.

Sok olyan dolog történt, amit művészek terveztek saját maguk, aztán ebből kiemelkedett egy figura, ez volt a Maurer Dóra, aki szerintem művészettörténészeket megszégyenítő módon tervezett, rendezett, szervezett nagyon sok mindent, ami részben annak volt köszönhető, hogy neki kettős állampolgársága volt akkor és sok mindent meg tudott tenni így határokon túl, amit mások nem. Nagyon ilyen művész a Galántai György, aki jó ideig első számú szervezője volt ilyen dolgoknak és volt egy csomó művészettörténész aki azért csinált ezt-azt.

[…] Nekem ezen a téren, mint szervezőnek, két dolog volt érdekes Boglárral kapcsolatban: az egyik, hogy én úgy éreztem akkoriban – és főleg a konceptuális művészet elméletének a hatására –, hogy van egy olyan történelmi pillanat, amikor a művészet elméletivé válik, és az elméletalkotónak vagy a kritikusnak elvileg csak úgy lehet reagálni, hogy az viszont a művészethez közelít. És volt egy sereg olyan terület, mint a lingvisztika, a strukturalizmus, amit sokszor közösen csináltak a művészek és a kritikusok. Tehát kezdetben engem ez rendkívüli módon animált, hogy elméletalkotóként egy ilyen kvázi művészi szerepet tudok játszani. Ma is borzasztóan izgat ez a konstruktív együttműködés más területekkel.

Ez az évtized végére annyiban változott meg, hogy - ha ez egyáltalán változás - a végén úgy csináltam a művészettörténeti vagy interpretátori tevékenységemet, hogy teljesen személyessé tettem magamnak, amit úgy értettem, hogy pl. az akit én jó művésznek tartottam azzal igyekeztem közeli baráti viszonyba kerülni majdnem hogy társalkodóvá válni.