a fák között feltűnik az egész emigráció

Gulyás Gyula: Elmentem az osztrák vám előtt, az illető utánam rohant, hogy álljak meg. És megálltam, beütötte a pecsétet, és mondta, hogy mehetek. És ahogy igy megálltam, lefékeztem, előre nézek és látom a határsávot és a határállomásunkat, őrtornyokkal, géppisztolyos katonák és sorompó, és valami olyan hihetetlen félelem fogott el egy pillanatra, hogy atyaúristen, én innét kijöttem és most vissza kell mennem egy ilyen bezárt területre. Akkor jutott eszembe. Hogyha nem sipol az osztrák vámtiszt, akkor tulajdonképpen tovább mentem volna, és ezen nem is gondolkodom.

Egyértelmű, hogy haza kell jönnöm és itt a helyem ebben az országban, itt van édesanyám, a feleségem, az egyéves gyermekem, a barátaim. De ezek után, hogy megálltam és ahogy megálltam, megdöbbenve vettem észre ezt az egész határegyüttest, hogy ez hogy néz ki. Azokat a hihetetlen vasoszlopokat, sorompót, szóval megrémültem. Hogy mi várhat rám. Bekapcsoltam idegességemben a rádiót, és mit ad Isten, a Szabad Európa szólalt meg, hogy Balatonbogláron van egy csodálatos kiállítás, Minimal art és fölsorolták a kiállitóknak a nevét, többek között az én nevem is elhangzott. Hát ezek után teljesen megdöbbentem, most mitévő legyek, jöjjek, vagy maradjak? És ott mig igy meditáltam és ezen töprengtem, látom, hogy lassan fölemelkedik a sorompó. Szóval furcsa, olyan, mint egy áramütés, nem tudtam elindulni. Nem tudtam beinditani az autót, s láttam, hogy fölemelkedik a sorompó, látcsővel néztek és, hogy indulok vagy nem indulok, és ott voltam egyedül a senki földjén. Majd amikor ez elhangzott ez az egész és egy riport is volt a kiállítással kapcsolatosan, nagyon pozitivan emelték ki, hogy micsoda nagyszerű fiatalok vannak Magyarországon, és milyen kiállítások történnek és születnek Balatonbogláron, hogy a kultúra hogyan él és megy tovább. Ez egy hihetetlen pozitiv érzés, ezt a Szabad Európa azért föl is fokozta, hozzá kell tennem. Szóval fölfokozták, de abszolút igaz volt minden.

1971-ben kerültem Balatonboglárra Galántai Gyuri meghívására és felkérésére. Ő akkor szervezte és készítette elő a minimal art kiállítássorozatot. Maga a kápolna nagyon mély benyomást tett rám. Csodálatos volt a környezet a régi temető mellett. Egy kiváló művészcsapat szorgalma és kitartása eredményeként vált különlegesen varázslatos hellyé Balatonboglár és a kápolna is. […] Amikor megnéztem a kápolnát, egy csodálatos belső tér tárult elém, és akkor azt mondtam, hogy természetes, nemcsak én, mások is örömmel állítunk ki. A mi kiállításunk célja és lényege az volt, hogy tiszta formákat, egy nagyon egyszerű, redukált, minimális formarendszert szerettünk volna megmutatni. A mai napig nem tudok olyan jellegű kiállításról, ami ennyire hatott volna egy ilyen térben, annak ellenére, hogy ez nem szokványos kiállítótér volt, hanem egy kápolna. Talán a belső atmoszférája teremtette meg azt a különös érzést, ahogyan ezek a tiszta formavilágú, XX. század végi művek itt, ezen a helyen megjelentek. Többször is kipróbáltam, hogy kora hajnalban vagy késő délután bementem, egy-két napot pihentettem a szemem, és újból megnéztem a teret. Most is azt mondhatom – pedig nagyon sok kiállításon szerepeltem és nagyon sok külföldi múzeumban és galériában jártam –, hogy ez az élmény teljesen egyedi módon maradt meg bennem.