a fák között feltűnik az egész emigráció

Jovánovics György: A boglári kápolnatárlat az utolsó nagy, vagy az egyik utolsó nagy kicsengése volt számomra ennek az öntevékeny, önszerveződő szamizdat-létnek. Másrészt az is vonzó volt benne, hogy nem a poros belvárosba kell menni, hanem hát mégiscsak a déli partra, a Balatonra, ott vár valaki, aki helyettem mindent el fog intézni. Nagyjából ugyanaz a társaság jött ott össze, amelyik Pesten működött, de a balatonboglári létével gazdagodott ez az ügy. Ez persze nem pusztán topográfiai kérdés volt, mert annál azért színesebb és érdekesebb volt a dolog. Például Csehszlovákiához közelebb van Budapest, de mégis, Balatonbogláron találkoztunk először a cseh és szlovák – akkor még csehszlovák – barátainkkal. A pécsi kollégákat is én talán ott ismertem meg, akikkel ma már olyan mindegy, hogy hol élünk, barátok vagyunk. Nemcsak pittoreszk hatása volt a Balatonnak és Balatonboglárnak, hanem valójában, bizonyos értelemben kaleidoszkópszerű kiszélesedést jelentett, ami Pesten már nem oldódott meg. Mert a világváros valahogy fölszívja azt, hogyha valaki máshonnan jött. Szóval Boglár egyik nagy előnyének ezt tartom, és azt, hogy talán utoljára éreztem magam igazán együtt a társasággal, mert azon túl aztán már egy nagyon furcsa és nagyon nehezen követhető szétszóródás történt. De Balatonboglár szervezőereje, az rendkívüli volt.