a fák között feltűnik az egész emigráció

Molnár V József: Nekem szívügyem volt a balatonboglári kápolnatárlat. Nemcsak azért szerettem, mert ott kiállítottam, hanem a légköre miatt is. Nem is annyira a kiállítások voltak fontosak érzésem szerint, hanem azok az összejövetelek, és ezeknek az összejöveteleknek a jellege, a szerepe meghatározó volt számomra.

Emlékszem, Jancsó Adrienne egyszer napnyugtakor balladákat szavalt és megtáltosodott. Azért hangsúlyozom a Nap lenyugtát, mert teljesen vörös volt a kápolna fehérre festett belseje, olyan, mintha vér lett volna rajta, kiváló díszlet a balladákhoz. Két hatalmas misegyertyát is szereztünk. Nem volt színpad, Jancsó Adrienne ott volt közöttünk. Légköre volt a kiállításnak is, meg sok furcsa ember is volt, csupa-csupa szuper személyiség.

Egy-egy ilyen műsor olyan volt, mint egy baráti társaság, és az volt a nagyon fontos számomra, hangsúlyozom, hogy oda rengeteg fiatal járt, az akkori fiatalok, egyetemisták, teljesen el voltak zárva attól a szellemiségtől, amely csöppet is szabad volt.

Ezek a fiatalok, akik ott táboroztak, ott nyaraltak a Balaton környékén, 5o-1oo kilométeres körzetből odajöttek, óriási vonzása volt a boglári kápolna tárlatnak, és reggelig, meg hajnalig tartó beszélgetések voltak. Számomra ez volt az izgalmas. Közösség jött létre. Egy pici kis szabadság volt ez.

A kápolna tárlat azért is fontos volt, mert olyan alkotások születtek, amelyek a kápolna tárlat nélkül nem születtek volna meg. Nekem az az érzésem, hogy ki-ki gazdagodott a kápolna tárlattal, emberségében keményedett, férfias dolog volt a kápolna tárlaton jelen lenni. Én magam ott jöttem rá arra, hogy amit én a képzőművészetben alkotni tudok, az elégtelen. A hármas kiállítás, illetve akció a Szembesités engem erről győzött meg. Szükségtelen az én képzőművészeti jelenlétem a társadalomban. Borzasztó dolog volt lemondani arról, amit a legfontosabbnak tartottam, egy esztendeig élet-halál partján voltam, annyira megrázott. Az utolsó időkben, ebben a válságos egy esztendőben 42 kilóra lefogytam 6o kilóról. Már hiába ettem vagy ittam, minden rögtön átfutott rajtam, egyszerűen a belső énem föladta. Úgy döntött, hogy akkor nem érdemes tovább élni. Nem akármiről mondtam le. Szóval ez a Szembesités ami komoly elhatározás volt nálam, lemondás arról,. ... amit életem tartalmának tartottam. És hát részben pszichológusok segitségével, de nagyobb részt azzal kerültem ki ebből a mély gödörből, amely a halálnak az előcsarnoka volt, hogy ott a kápolna tárlaton találtam magamnak munkát. Olyan munkát, amit azóta is végzek. Ez pedig roppant egyszerű. Én ott a kápolna tárlaton elkezdtem keresgélni azokat a nagyon régi kőkorszakbeli formákat, amelyek az emlékezetem szerint a lehető legkisebb karcolattal, a lehető legtöbbet tudták mondani. És melyik grafikus nem törekszik arra, hogy a lehető legkevesebbel a lehető legtöbbet fejezze ki. Szóval ahogy nézegettem - könyvekben természetesen - ezeket a régi karcolatokat, firkákat, úgy is lehet mondani, hogy egyszerű elemi formákat, akkor döbbentem rá, az emberi élet útjának felén, amikor mindenki szükségképpen nagy sötétlő erdőbe jut, engem mocskosul becsaptak az iskolában. Szóval az a társadalom, amelyik a kőkori társadalom, az nem volt primitiv és egyáltalán nem jellemezte logika. Tehát a logika előtti állapot. Az a társadalom, az a maga korában művelt volt. És az a műveltség, amire azt mondtam, hogy az a társadalom, azok az emberek, akik a kőkorban éltek, ma társadalomnak alig nevezhetőek, műveltek voltak. Az a műveltség a mai napig megmaradt és alapját képezi az ember műveltségének. Felnőtt korban erre rádöbbenni, ez megrázó dolog, nagyon megrázó dolog. És nemcsak azt tapasztaltam - mondom, a könyvek közvetitésével -, hogy alapjelek voltak az ember környezetében, barlangi környezetében, legfontosabb alapjelek, hanem alapjeleknek a rendszere. És ez már több mint az alapjel. Tehát nemcsak fontos forma, hanem a fontos formák rendszere jelent ott meg. Akkor ott a Kápolna-dombon beszélgettem én erről, éjszakai beszélgetésben, egyetemistáknak, és 2-3 egyetemista, akik műegyetemre jártak, jelentkeztek, hogy ők tudnak egy egyszerű logikai képletet, aminek a segitségével én meg tudom találni a rendet az ősi formák között. Elkészült ez a logikai képlet. Ennek néhány elemét kiállitottam még a balatonbolgári kápolnában. Már ott kezdődött, én akkor azt hittem, hogy ebből majd piktúra lesz, grafika lesz. De több lett belőle, vagy más lett belőle. Azt nem mondom, hogy több, hanem más lett belőle, mint piktúra. Mert ez a nagy süppedék, ez a halálküszöb, és ebben a halálküszöbben, ami engem megmentett a haláltól, az az volt, hogy volt egy eszközöm, ez a logikai modell, és az eszköz alkalmas volt arra, hogy ezzel vizsgáljam az organikus kultúrát. És már a betegágyamon elkezdtem analógiásan összehasonlitani a modellenek az elemeit az organikus kultúrákban, most már nemcsak az őskultúrában, hanem az ókori kultúrában meg a mai népművészetben lévő formákkal. És észre se vettem, ez lett az életem, ez lett a munkám. És ez nemcsak a gödörből hozott ki, hanem úgy érzem, mivel, hogy ez lett az életem - ahogy mondtam már -, más embereket is segit abban, hogy a különböző mélységű gödörből kikerüljenek. Az organikus kultúrának a teljessége, az egészséget sugaló teljesség. Ehhez kellett két publikáció is (jellemző, hogy a Művészet-ben jelent meg mind a két publikáció, mert akkor ezt még képzőművészi tevékenységnek tartották), hogy elkezdjek irni különböző helyekre, előadást tartsak, aztán tanitsam is.