a DADA mint szó*
"50 frank jutalom
annak, aki elmagyarázza nekünk, mi a dada" - állt
az 1921 januárjában a Párizsban kiadott "Dada
soulève tout", vagyis "Dada felkavar mindent" kezdetű
szórólapon a vezető dadaisták aláírásával.
Jellegzetes dada-paradoxon: aki egy ilyen felhívásra jelentkezne,
az nyilvánvalóan nem értené a felhívásban
rejlő csúfondáros dada-gesztust, tehát nem
tudhatná, mi a dada; következésképp akinek van
fogalma róla, mi a dada, az nem jelentkezik ilyen felhívásra.
S valóban, nem is tudunk róla, hogy jelentkezett volna valaki.
Pedig a feladat ma is csábító, s nem a pénzjutalom
miatt (habár ötven akkori frank mai értékre
átszámítva szép summa lehet), hanem a feladatban
rejlő rendkívüli kihívás miatt. Mert ez
a feladat - ha komolyan vesszük - igen nehéz, és maguk
a dadaisták tették nehézzé.
Valószínüleg egyedülálló eset a
művészet-, irodalom- és társadalomtörténetben,
hogy egy világra szóló mozgalom szerveződjék
egyetlen szó, ráadásul egy alapjában véve
értelmetlen szó köré. "Dada" a francia
szótár szerint először is lovacskát, pacit,
másodszor elvont értelemben vesszőparipát,
rögeszmét jelent, s harmadikként ott áll, hogy
"dadaizmus - század eleji művészeti irányzat".
Ha egy húszas évekbeli dadaistának kezébe
kerülhetett volna egy mai szótár (vagy akár
egy harmincas évekbeli), boldogan olvashatta volna e harmadik pontban
a keresett meghatározást. Dada (század eleji művészeti
irányzat) nem más, mint Dada (század eleji művészeti
irányzat). Egy alapjában véve értelmetlen
szó, egy jelentés nélküli fogalom számára
aligha létezhet nagyobb karrier, mint hogy saját meghatározásaként
bekerül a szótárba. A dadaisták saját meghatározásai a szó
nemzetköziségét, sokértelműségét
hangsúlyozzák. Elsőnek Hugo Ball, félig-meddig
még komolyan: "Dada románul 'igen, igen'-t jelent,
franciául 'gyí paci'-t és vesszőparipát.
A németek számára a naivitás és a
babakocsival való termékeny összetartozás jelzése."
Ugyanő, két hónappal később: "A
dada a lexikonból származik. Borzasztóan egyszerű.
A franciában vesszőparipát jelent. A németben:
Adieu, csesszétek meg, viszontlátásra! A románban:
igen, valóban, igaza van, így van. Igen, tényleg.
Csináljuk meg. És így tovább." Tzara
meghatározása évekkel későbbről:
"Megtudhatjuk az újságokból, hogy a Krou négerek
a szent tehén farkát hívják úgy: dada.
A kocka és az anya Olaszország bizonyos vidékén:
dada. Egy faló, a szoptatós dajka, a kettős állítás
oroszul és románul: dada." Ismét később
ugyanő így ír: "Dada egy kutya - egy körző
- a hasi anyag - se nem új se nem meztelen japán lány
- golyóérzelmek gázmérője - Dada brutális
és propagandát nem csap - Dada egy életmennyiség
erőfeszítés nélkül átlátszó
és forgó elváltozásban." Még sok
hasonlót idézhetnénk, de végülis ezek
a meghatározások oda vezetnek, hogy (mint ezt Tzara már
1918-ban deklarálta) "DADA SEMMIT SEM JELENT". Vagyis
azt jelenti, amit tulajdonítunk neki.
Nem is a jelentése miatt választották ki, hanem gyermeknyelvi,
szinte nyelv előtti jellege miatt. A gyermek első szavai között
minden nyelvben ott vannak az ehhez hasonló szavak, amelyek egy
nyílt szótag (vagyis a legkönnyebben képezhető
hangcsoport) ismételt kiejtésével jönnek létre:
mama, papa, baba, bibi, pipi, cici, kaka és hasonlók, melyek
kis eltéréssel minden nyelvben ugyanazt: az élet
néhány alapvető pillérét jelentik. Az
e szavakban rejlő ismétlés eredendően a puszta
gyönyörködtetést szolgálja: egy viszony,
kölcsönös egymásra vonatkozás jön létre
a két szótag között, vagyis e szavakban jelen
van a ritmus és a rím, tehát a zene és a költészet,
vagyis az esztétikum legelemibb formája. E szavak közé
sorakozik fel a dada szó, amelynek formája univerzális
(a hangalak igen sok nyelvben, így a magyarban is megtalálható,
de bizonyosan minden nyelven könnyen kiejthető); ugyanakkor
jelentése nyelvenként különböző, vagyis
a fogalom tartalma univerzálisan nyitott.
A dada mibenlétéről
folyó eszmecsere, mint láttuk, meglehetősen komolytalan,
vagy legalábbis derűs. Annál komolyabb arculatot ölt
a dada "feltalálásának" körülményeiről
folyó vita. Magát a szót minden bizonnyal Hugo Ball
írja le először a naplójában, 1916. április
18-án: "Tzara a folyóirat miatt gyötrődik.
Javaslatomat, hogy nevezzük Dadának, elfogadják."
Ennek alapján Ballt tarthatnánk a feltalálónak,
de röviddel később (Ball visszavonulása után)
kemény küzdelem kezdődik, elsősorban Tristan Tzara
és Richard Huelsenbeck között a "copyright"-ért.
Tzara 1919-ben még megkísérli homályban tartani
ezt az eseményt: "Megszületett egy szó, senki
sem tudja, hogyan: DADADADA". Huelsenbeck 1920-ban sokkal egyértelmübb:
"a dada szót Hugo Ball és én fedeztük fel
véletlenül egy német-francia szótárban,
amikor művésznevet kerestünk Madame le Roy-nak, kabarénk
énekesnőjének". És ettől kezdve
beindul a legendagyártás mind a szó kiválasztása,
mind a jelenlevő személyek azonosítása tekintetében. A dada-történészek közül van, aki a Larusse
lapjai közé csúsztatott papírvágó
késről, sőt szemcseppentőből a szótárlapra
ejtett vízcseppről is tudni vél. 1921-ben Hans Arp
így ír: "Ezennel kijelentem, hogy a dada szót
Tristan Tzara találta fel 1916. február 8-án délután
hat órakor; jelen voltam tizenkét gyermekemmel, amikor Tzara
először ejtette ki ezt a szót, és mindnyájunkat
eltöltött az indokolt lelkesedés". Mondanom sem
kell, hogy Arpnak sohasem volt tizenkét gyereke, február
8. viszont olyan dátum (nem véletlenül), amikor Huelsenbeck
még bizonyosan nem tartózkodott a városban. Ugyanebben
az időben már Tzara sem kívánja megosztani
a dicsőséget senkivel: "Semmi rendkívüli
nincs abban, hogy a Dadát választottam az újságom
nevéül. Svájcban a barátaim társaságában
olyan szó után kutattunk a szótárban, amely
minden nyelv hangzásába beilleszkedik. Már nyakunkon
volt az éjszaka, mikor egy undorító zöld kéz
a Larousse egyik lapjára telepedett, és pontosan a dada
szóra mutatott. És megszületett a döntésem.
Rágyújtottam egy cigarettára és megittam egy
féldecit." És a vita lassan elmérgesedik. 1936-os
emlékezésében Huelsenbeck azt állítja:
"én voltam az első, aki kiejtette ezt a szót,
'Dada.' Én voltam az első, aki rátalált, és
aki ragaszkodott hozzá, hogy ezt válasszuk tevékenységünk
vezérszavául. Nem kívánom túlbecsülni
ezt a szolgálatot, hiszen a dada művészeti kifejezésünk
teljességének szimbólumává vált.
De talán mégis fontos újra hangoztatni, ki volt a
dada szülőatyja, minthogy a dadaizmus mostanság újra
igen nagy fontosságra tesz szert." Érdemes megjegyezni,
hogy itt szó sem esik holmi énekesnő művésznevéről:
teljesen tudatosan a mozgalom nevét keresik. Vagyis Huelsenbeck
önmagával is ellentmondásba keveredik. Később,
még 1949-ben is ezt írja: "A történeti
hitelesség kedvéért az aláírók
szükségesnek tartják kijelenteni, hogy a dadaizmust
nem Tristan Tzara alapította a zürichi Cabaret Voltaire-ban.
Magától értetődő, hogy a dadaizmus nem
lehet egyetlen ember találmánya, következésképp
minden erre vonatkozó híresztelés hamis. A dadaizmus
a véletlen gyermeke. Az aláírók ezennel kijelentik,
hogy a dadaizmus 'feltalálását' az igazságnak
megfelelően írta le Richard Huelsenbeck En avant Dada című
könyvében." Ezt a szöveget Hans Arp például
(aki Tzara szerzősége mellett is kiállt) fenntartások
nélkül hajlandó aláírni. Tzara meg bőszen
tiltakozik, mondván, hogy Arpon kívül a többi
aláírók ott sem voltak Zürichben, 1916-ban.
Ne feledjük, hatvanadik életévük felé közeledő
úriemberek vitatkoznak itt! És hogy ne legyen olyan egyszerű,
a dada szó szerzőségéből még olyan
személyiségek is részt követelnek maguknak,
akik valóban nem lehettek ott. André Breton például
a húszas évek elején azt mondja: "A történeti
anekdotának csekély a jelentősége. Nem tudhatjuk,
hol és mikor született a dada. Egyikünknek úgy
tartotta kedve, hogy így nevezze, s e névnek az az előnye,
hogy teljességgel semleges." "Egyikünk" - tehát
akár maga a szerénykedő André Breton.
Egy ilyen ősi, eredendő és misztikus formával,
ugyanakkor semleges, nyitott jelentéssel bíró szóért
ma a fogyasztási cikkeket gyártó mammutcégek
reklámmenedzserei feltétlenül odaadnák az üdvösségüket.
Ha meggondoljuk, például a Coca Cola vajon nem remek nevének
köszönheti-e sikerét? Ez a név igencsak hasonló
tulajdonságokkal rendelkezik, mint az említett gyermeknyelvi
szavak, meg a dada.
A dadát korántsem jogosulatlan a reklámpszichológia
felől megközelíteni. A zürichi dadaisták
rátaláltak egy remek névre, és noha a tartalmában
távolról sem értettek egyet, illetve egyenként
sem voltak vele tisztában, nekiláttak mozgalmat, művészeti
irányzatot, életérzést kifejleszteni e szó
köré. Ez az értelmetlen szó a manifesztumokban
és más művekben gyakran úgy szerepel, mintha
önálló létező, valóságos
demiurgosz lenne. És mivel így használták,
azzá is vált. Egyáltalán nem ritka félreértés,
hogy a dadát valaki létező személynek gondolja.
Én például egyetemi szakdolgozatban találkoztam
ezzel a mondattal: "Elsősorban Schwitters, Dada és Tzara
volt rá hatással.." Egyetemi szinten persze ez szörnyűséges
balfogás, maga az elképzelés mégis megbocsátható,
mert a dadaisták valóban úgy beszélnek róla,
mintha a dada lenne valaki, vagy legalább valami - mármint
konkrét valami, nem csak egy fogalom. (Magyarul ez igen nehezen
adható vissza, pl. sohasem kellene névelővel használni
a szót - erre a fordításokban nem is törekedtünk.)
Maguk a dadaisták is észrevették, hogy a dada mekkora
hatással van a korabeli reklámra, s e hatást napjainkig
is megfigyelhetjük. Jellemző, hogy a legfontosabb irodalmi
dada-műfaj a manifesztum. A dadának lényegi része
az önpropaganda, éppen, mert e propaganda nem irányul
egy tőle elkülöníthető lényegre, minthogy
ilyen lényeg nincs, vagy legalábbis nincs általános
érvénnyel meghatározva. Nemcsak a manifesztumok,
hanem a kifejezetten szépirodalminak szánt művek jelentős
része is ezzel az önreprezentálással, önreklámmal
foglalkozik. Nem járunk messze az igazságtól, ha
azt mondjuk, a dada önmagát reklámozó reklám,
önmaga formáját taglaló tartalom.
A művészetben, politikában, gondolkodásban
az irányzatok legtöbbször a gyakorlatban születnek
meg először. Nagyritkán fordul elő (és
többnyire katasztrofális következményekkel jár),
hogy az elméletet teszik át a gyakorlatba. Az azonban alighanem
egyedülálló, hogy egy trendnek legelőször
a neve lát napvilágot. Kétségtelen, hogy néhány
művész (elsősorban Marcel Duchamp) már a dada
szó feltalálása előtt is olyan tevékenységet
folytatott, amit történeti szemléletünk utólag
csak dadaistának nevezhet, továbbá hogy a dadában
megfogalmazódó életérzés a világháború
következményeképp a szótól függetlenül
is ott volt a levegőben. De ez a szó nevet adott az addig
megnevezetlen érzéseknek, lehetővé tette, hogy
az emberek, főként a művészek beszéljenek
arról, amire addig nem volt szavuk. Van egy fizikai kísérlet,
amely mindig lenyűgözött. Ha egy tartály teljesen
tiszta (desztillált) vizet teljes nyugalomban tartunk, jóval
nulla fok alá hűthetjük, anélkül, hogy megfagyna.
Ha ekkor beleejtünk egy porszemet, vagy kicsikét megbillentjük,
egy csapásra jéggé válik az egész.
Ennek a porszemnek a szerepét játszotta el 1916 elején
a dada szó. A dada szó tehát valóban rendelkezik valamiféle
teremtő, vagy legalábbis ihlető erővel. E szó
nélkül nem válhatott volna nemzetközi mozgalommá
az az igen sokféle művészeti, irodalmi, társadalmi
tevékenység, amit tagjai részben függetlenül,
részben épp a mozgalom hatására kezdeményeztek.
E szó nélkül nem beszélhetnénk művészeti
irányzatról sem, vagyis a jelen kötet sem létezhetne.
Természetesen a legjelentősebb művészek akkor
is alkottak volna, s nyilván hasonló, vagy ugyanilyen műveket,
amelyeket kénytelenek lennénk besorolni a szomszédos
izmusokba. Számos művészi gesztus viszont bizonyosan
nem jött volna létre, s nem szabadította volna fel
már akkor, egyszer és mindenkorra a művészeket
bizonyos kötöttségek alól. Talán ma is
az akkor meg nem harcolt szabadságharc csatáit vívnák.
És a dada szó nélkül sohasem kristályosodott
volna ki az az életérzés, ami az esztétika
tartományában megteremtette a filozófiai nihilizmus
és a politikai anarchizmus megfelelőjét, amit úgy
hívunk: dada.
[tovább: A DADA mint mozgalom]
* Kappanyos András bevezető tanulmánya a Dada antológiához (I. fejezet) <>