JÁTÉK, MINDENKÉP(P)EN

„A játék természeti jelenség, mely kezdettől irányította a világ folyását: az anyag kialakulását, élő struktúrákká szerveződését, valamint az ember társadalmi magatartását… Minden játéknak megvannak a szabályai. Ezekkel határolja el magát a külvilágtól, a valóságtól és állítja fel saját értékrendjét.” (M. Eigen – R. Winkler, A JÁTÉK, Gondolat Kiadó 1981)

„A játék értelme maga a játék. A játék a világkép építőeleme, élvezettel teli figyelem és beavatkozási tehetség a történések folyamatába. A játék a világ törvényszerűségeit megértő-reprodukáló szabályok kreatív konstrukciója és működtetése, a formák, a ritmus, a feszültség, a verseny, a véletlen szervező lehetőségeinek tudomásulvétele. A játékban szabadnak érezzük magunkat, és a világ kitágul. A világot megalkotó emberi gondolkodás, a kultúrák összessége, benne a tudomány és a művészetek minden formája, nagy, egyetemes, sok összetevős játéknak fogható fel. E játék valamely rétegébe beleszületünk, de egyes sajátos bugyraiba ki-ki maga tornászhatja bele magát. Megismerheti szabályait, beleélheti magát, része lesz a játékban felépített közös, másik világnak.” (Ismeretlen közép-európai szerző a XXI. századból)

„A játék köt és old. Leköt. Lenyűgöz és elvarázsol. És tele van a két legnemesebb tulajdonsággal, amelyet az ember a dolgokon észlelni és kifejezni képes: tele van ritmussal és harmóniával. (…)

A játék révén, akár akarjuk, akár nem, megismerjük a Szellemet. Mert a játék nem anyag, bármi legyen is a lényege. (…) Csak a Szellem korlátokat nem ismerő ereje emeli a játékot a Lehetséges Elgondolható és Felfogható birodalmába. (…)

Minden elvont fogalom kifejezésére metafora kell és minden metafora mögött szójáték rejlik. Így teremt magának az emberiség mindig újra kifejezéseket a Létről, a természet mellett egy második, költött világot.(…)

A költészet lényében oly mélyen gyökerezik a játékelem és minden költői alak oly szoros kapcsolatban áll a játék struktúrájával, hogy ezt a benső összefüggést feloldhatatlannak lehet nevezni. A játék és költészet szavak valósággal elvesztik önálló jelentésüket. Ugyanez érvényes még fokozottabban a játék és a zene esetében. (…)

Egészen másként áll a dolog a képzőművészettel. Már anyaghoz kötöttsége és formáinak korlátozottsága (amelyeknek az anyaghoz kell igazodniuk) sem engedi oly szabadon játszani, mint az étheri űrben lebegő költészetet és zenét.” (Johan Huizinga, HOMO LUDENS, 1938., Universum Kiadó, 1990)