Mindenki érzi, hogy valami nincs rendben. Miközben a XX. századi tudomány alapjaiban változtatta meg mindennapjainkat, a modernitásba vetett hit általánosan megrendült. Elég csak az új keletû miszticizmusra, a newage mozgalmakra, vagy éppen a posztmodern filozófai iskolákra gondolni. Ha a tudomány több szeretne lenni, mint hasznos szabályszerûségek jegyzéke vagy ködös, elvont eszmék tárháza, akkor valamilyen módon legitimálni kell mûködését: milyen jelenségek tartoznak vizsgálati körébe, milyen szempontok alapján dönt egyes elméletek sorsáról, és egyáltalán: létezik-e erkölcsi szempontból jó és rossz tudomány.

Koestler Szellem a gépben címû könyvében egyértelmû igennel felel az utolsó kérdésre. Az író célja egy új emberkép megteremtése, melyhez a tudomány átfogó, holisztikus képére van szükség.

Ehhez azonban le kell rombolni a "balgaság négy tartóoszlopát", melyek véleménye szerint a következôk:

1. A pszichológia behaviorista irányzatának gyakorlata, mely reflex mechanizmusok, kondicionális tanulás eredményeként tekint minden emberi viselkedésre.

2. A neodarwini evolúció azon gondolata, hogy a véletlen mutációk kiválogatódásán alapuló természetes szelekció elégséges magyarázó elv komplex biológiai jellegek kialakulásához.

3. A kulturális változások és a tudás "gyarapodása" véletlen egyéni próbálkozások megerôsítése a társadalomban.

4. A redukcionista módszer, mely a komplex jelenségeket elemeire bontva próbálja megérteni.

Mindent átfogó programja szerint a gondolkodónak a tudománytól el kellett jutnia a transzcendens világhoz, misztikumhoz, keleti vallásokhoz, a nagy egész belátásához. Mindez spanyolországi börtönében sejlett fel benne, amikor utolérte a keleti megvilágosodáshoz hasonló, Freud által is leírt óceánérzés.

Az érzésről azt írta: "Szavakba való legjobb 'fordítása' talán az lehetne: minden létezőnek egysége és összefonódása; egy átfogó és teljes összefüggés; olyasvalami, mint a gravitációs tér vagy a közlekedőedények rendszere. Az én azért szűnik meg létezni, mert egy mentális ozmózis folyamatában kapcsolatot teremtett a kozmikus óceánnal, amely feloldotta és befogadta. Ez a feloldódás és határtalan kitágulás az óceánérzés; minden feszültség megszűnése, teljes katarzis, a minden megértést meghaladó béke átélése." (Koestler, 1997, 407-408.)

Matematikai formulákat rajzolt cellája falára, amikor egyszer csak úgy látta, "véges és határozott eredményre vezetnek a végtelenről tett átfogó és értelmes állítások. A végtelen valami ködbe vesző misztikus massza, s mégis szert tehetünk róla némi ismertre anélkül, hogy édeskés kétértelműségekben vesztünk volna el." (Koestler, 1997, 406-407.)

Koestler könyve a hatvanas években – melyet még jórészt a behaviorizmus és pozitivista tudománykép uralt – nagy vitákat és lelkesedést váltott ki. Pedig sokan már akkor is idejétmúltnak nevezték a koestleri kritikát: „Koestler úgy fogalmaz, mintha még mindig az 1930-as években élnénk; akkor, mikor még a behaviourizmus elmélete volt az uralkodó” – írja a könyvről Skinner 1964-ben. (Idézi Koestler a Szellem a gépben függelékében.)

Ezeket a bírálatokat – Koestler szavaival – a DLSDET (a Döglött Lovakkal Szembeni Durvaságot Ellenző Társaság) fogalmazza meg azzal a felkiáltással, hogy a bírált jelenségeken már túllépett a tudomány, „döglött lovak”, melyek rugdalása legalábbis ízléstelenség. Nos, Koestler könyvét olvasva, majd a hazai ismeretterjesztő és tankönyvekbe lapozva meggyőződhetünk arról, hogy Koestler továbbra is aktuális. Szellemi ellenfelei alakot változtattak ugyan, de élnek és virulnak.

Arthur Koestler a Szellem a gépben című könyvének előszavát így kezdi: “Előző könyvemben, A teremtésben az ember tündöklő sajátjait tárgyaltam, a művészetet és a felfedezést. Ez a könyv az ember balvégzetének elemzésével zárul – így válik teljessé a kör. Az emberi szellem kreativitása és kórtana az evolúció pénzverdéjében készült egyazon érem két oldala – az egyik oldal a fenséges katedrálisoké, a másik az azokat ékesítő rémséges vízköpőké, amelyek nem engedik elfelejtenünk, hogy világunkban hemzsegnek a rémek, az ördögök és a succubusok, amelyekben tükröződik a betegség fajunk egész történelmén végighúzódó vonulata, s amelyek jelzik, hogy valahol, messze a kezdetek körül valamiképpen félrecsúszott, megbicsaklott valami. Az evolúció felfogható úgy is, mint vakvágányok, zsákutcák labirintusa, és semmiképpen sem tartható képtelennek az a feltételezés, hogy az ember eleve adott poggyászában – noha tartalma minden más teremtményénél összehasonlíthatatlanul színesebb és gazdagabb – rejtőznek bizonyos, az önrombolás, önpusztítás irányában ható hibák, tévedések is.”

A vak véletlen gyökerei-ben Koestler az ESP [extra-sensory perception - érzékek fölötti vagy azokon túli észlelés] jelenségeivel, illetve a parapszichológiával foglalkozik; a nyilvánvaló, a kézenfekvő, a hihető, a gyanús, a különös, az elképesztő és a lehetetlen alkotta skálán próbálja elhelyezni azt a valóságot, amelyben talán nem is kellene olyan magabiztosan mozognunk. "Azt vetik a szememre - írja -, hogy tudománytalan módon vonzódom a képtelen és nevetséges dolgok iránt [...] amelyekben megjelennek a természetfölöttiség elemei. A szemrehányások [...] főleg azon alapulnak, hogy az emberek képtelenek egyfelől az egzakt tudományok, másfelől pedig a parapszichológia legújabb kori, rohamos fejlődésével lépést tartani. Az általános légkör az elmúlt évtizedekben mindkét területen gyökeresen megváltozott: a parapszichológiai kutatás sokkal szigorúbb, statisztikusabb lett, és persze bevonták a számítógépeket is; az elméleti fizika ugyanakkor mindegyre okkultabbá vált, és vígan megtörte a 'természet törvényeinek' korábban érinthetetlen szentségeit. A vádat tehát bizonyos mértékben akár meg is lehet fordítani: a parapszichológiát túlzott tudományos pedantériával vádolhatnánk, a kvantumfizika pedig nagyon is hajlamos az olyan 'természetfölötti' dolgokkal foglalkozni, mint a negatív tömeg vagy a visszafelé folyó idő. Az ESP elképzelhetetlen jelenségei a fizika lehetetlen gondolatainak fényében valamivel kevésbé tűnnek abszurdnak."

lásd még: Erdély Miklós: ILLUSZTRÁCIÓ A. Koestler: “A véletlen gyökerei” című művéhez | Galántai György: Irányított véletlen