2009 |
Arthur Koestler |
holon |
holonikus rendszer |
Artpool |
kereső
A Kozmosz (sic!) evolúciója
Az egyetemes szellemtörténetnek van jó néhány nagyhatású – mármint a Kozmosz fejlődésére nagy hatást gyakorló – eleme. [...]
Ami az én személyes „szellemtörténetemet” illeti, három ilyen dolog van:
Arisztotelész logikája,
Neumann János játékelmélete, a kevert stratégiák elmélete és
Ken Wilber Kozmosz evolúciója. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy a Kozmosz – nagy K-val – nem azonos a kozmosszal, kis k-val. Ez Wilber kiindulási pontja. A Kozmosz négy részből áll: kozmosz (fizioszféra), biosz (bioszféra), psziché (nooszféra) és theosz (teoszféra, Isten birodalma.) Vizsgálódásának tárgya tehát az egész Kozmosz, szemben például azzal a materialista felfogással, ami a kozmoszt állítja előtérbe és hozzá képest határozza meg a többit.
Ken Wilber eredetileg 20 alapelvet állapított meg, amelyek érvényesek a Kozmosz evolúciójára, annak minden tartományára, a fizioszférától a bioszférán, majd az elmén (nooszféra) át az isteni tartományra, illetőleg ezeknek kialakulására, fejlődésére, egy szóval evolúciójára. Ezekből csak a legalapvetőbbeket ismertetjük.
1.
Az első alapelv szerint a valóság nem dolgokból és folyamatokból áll, nem részekből vagy egészekből, hanem részegészekből, más néven holonból. (Koestler) A többi alapelv azt vizsgálja, hogy ami a holonokban közös, mik azok, amik minden holonra igazak.
2.
A holon cselekvőképességgel és a részvétel képességével rendelkezik. A holon mint egész képes cselekedni, és mint rész képes részt venni annak a holonnak a működésében, amelynek a része. Ezek a holon horizontális képességei. A holon vertikális képességei a felbomlás és az önmeghaladás képességei. Ez azt jelenti, hogy a holon képes alacsonyabb szintre (felbomlás) illetve magasabb szintre (önmeghaladás) kerülni.
Ezek a tulajdonságok képezik az evolúció motorját, hogy az önmeghaladás hogyan történik, senki nem tudja pontosan, a darwinizmus csak a szelekciót (felbomlást) magyarázza meg kielégítően.
3.
A holonok keletkeznek. A Kozmosz az állandó önmeghaladás és keletkezés színtere.
4. Holarchia.
A holonok holarchikusan jönnek létre. A holarchia a hierarchia pontosabb megnevezése, hiányzik belőle a zsarnoki mellékzönge.
A holarchizáció az egyre nagyobb egészek létrehozásának és az előzőek beépítésének folyamata.
5. Az előző négy szintézise.
A Kozmosz felfelé is lefelé is holonokból áll. Minden holon négy alapvető képességel rendelkezik: cselekvőképesség és részvétel, önmeghaladás és felbomlás. Állandóan új holonok keletkeznek, mégpedig holarchikusan.
Wilber szerint a holonoknak négy aspektusuk van, egy holon négy nézőpontból szemlélhető, négy tartomány van, amelyek egyes pontjai megfeleltethetők egymásnak.
Koestler és a kognitív tudomány
Koestler szerint „
az ember nem sziget – az ember-holon, Janus arcú entitás, aki befelé önálló, egyedi egész, külső vonatkozásaiban pedig függő, alárendelt rész”. Egészként autonóm, részként kooperációra törekvő rendszer. Tehát kétarcú (double-faced) lény: az alsó szintek felé az önálló, ellentmondást nem tűrő főnök, részként pedig alárendelt beosztott. A szerepek azonban a holonikus rendszerek sokaságában gyakorta fölcserélődnek: a rész egyben egész és fordítva. A holon tehát egyrészt olyan inteface, amely alkalmas az együttműködésre, vagyis az adatok kétirányú áramoltatására, más szituációban viszont az adatátvitelt egyirányúsítja, és nem engedi be a kívülről áramló információkat.
Az emberek akkor váltak a fenti értelemben vett holonokká, amikor az elméjük képessé lett metaforikus kapcsolatok létrehozására (Mithen, 1996.).
A vallás, a művészet, a tudomány mind metaforákra épül.
Mithen véleménye szerint
a metaforagyártásért nem egy specializált modul a felelős, hanem az elme arra való képessége, hogy több modult vegyen egyszerre igénybe. Az elme tehát (Koestler terminusát használva)
olyan holonikus rendszer, mely a részek összegeként folyékonnyá válik: vagyis a modulok autonóm módon működnek mindaddig, amíg kooperációra nem kényszerülnek.
Az elme része a közös nagy mentális világnak, mely túlfolyik a koponyákon, és egyrészt a metaforagyártó-sor terméke, másrészt viszont a metaforagyártásért felelős rendszer részeként tekinthetünk rá.
Crary szerint az általa bemutatott paradigmaváltás (
már a fotózás előtt) lehetővé tette a jelöletüktől megszabadult jelek elburjánzásának s a kapitalista elnyomó gépezet látványdömpingjének a létrejöttét. Ezek a változások tették lehetővé, hogy
a kulturális evolúció mint holonikus gyártórendszer szabadon termelje egyebek mellett a rendszer részét képező éneket.
A test standardizálása lehetővé teszi a gyártórendszer tervezői számára, hogy az állampolgár-holonokat a jelöletüktől eloldott jelek révén manipulálja, becsapja, elnyomja, pénzhajhásszá tegye, képfaló szörnyeteggé degradálja, az egyenlátvány megvonásától rettegő szenvedélybeteggé züllessze.
Crary Baudrillard magas hőfokon izzó kijelentéseivel teszi még retorikusabbá mondandóját: "
Most már tudjuk, hogy az újratermelés, a divat, média, reklám, információ és kommunikáció (amelyeket Marx a kapitalizmus másodlagos, nem lényegi szektorainak nevezett),
vagyis a látszat és a jelrendszer szférája tartja egyben a tőke globális folyamatát."
Az elme mint holonikus szisztéma tehát egyrészt autonóm egység, másrészt a holonikus gyártórendszer része, egyszerre termék és termelési egység.
A kiterjesztett elme tehát fokozatosan kilépett a koponyánkból, és a 19. században bekövetkezett változásnak, majd a számítógép és az ember szimbiózisának köszönhetően napjainkra a nagyüzemi, automatizált elmegyártás kora jött el.
Az ének szabad termelése alátámasztást nyert a jelentésről mint használatról alkotott wittgensteini elképzelés által.
A jelentés nem mentális tárgy, amit egy elme birtokol, hanem a lehetséges értelmezések terében szabadon lebegő, kontextusfüggő, történetileg kibomló (Searle szavaival)
származtatott intencionalitással rendelkező hang és jelsor.
Nyilvánvaló, hogy a jelentés birtoklására irányuló erőfeszítés hatalmi kérdés is egyben. Azé a jelentés, aki uralja a jelek termelésének folyamatát: akié a szintaxis, azé a szemantika? A válasz nyilvánvalóan nemleges, vagyis a jelek relatíve szabadon interpretálhatók.
Az értelmezőket mint komplex holonikus rendszereket azért nehéz manipulálni, mert az elmék túlfolynak a koponyákon, és az egész rendszerrel kölcsönhatásban működnek, vagyis nincs egy központi, változatlan magjuk, amit könnyűszerrel manipulálni lehetne.
Ráadásul
a hatalom is ennek a holonikus gyártórendszernek a terméke és előállítója egyben, tehát nincs módja a teljes szisztémának mint egésznek az uralása.
A holonikus elmegyártórendszer olyan holarchia, amely a termelési folyamat minden fázisát keretbe foglalja a megrendeléstől a tervezésen át, a termék legyártásán keresztül a marketingig.
A látszat ellenére ezt a folyamatot csak akkor lehetne teljes mértékben uralni, ha egyes
holonok a
holonikus gyártórendszeren kívül foglalhatnának helyet, mintegy isteni pozícióból, ami természetesen lehetetlen. A holarchia nem monarchia, hanem az ének gyártásnak és fogyasztásnak szükségképpen átláthatatlan folyamata.
Mi, emberek, a
holonikus gyártórendszer termékei és fejlesztői vagyunk egyben, a közös sors(talanság) felelősségével és felelőtlenségével megáldva.
Hologram a való világ?
Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.
Bohm és Pribram elméleteinek egyesítését, a holografikus paradigmaként emlegetett megközelítést sok kutató szkeptikusan fogadta, másokat viszont felvillanyozott. Néhányan egyenesen azt gondolják, hogy ez a modell képes lehet megoldani tudományosan eddig le nem írható rejtélyeket, sőt általa a parapszichológiai jelenségek a természet részévé válhatnak.
A holografikus paradigma által leírt univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia pusztán a holografikus szint elérését jelenti. Hasonló módon a telekinézis (tárgyak mozgatása az akarat segítségével) szintén megszűnik rejtély lenni, hiszen az összefonódó mélyebb valóságban az egyén és a tárgy eleve egy.
Bohm és Pribram egyaránt emlékeztet arra, hogy sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése szintén a holografikus szint elérése lehet. A régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be.
A születési emlékezet valósága
A jelen korszak két paradigma közötti állapotként jellemezhető, tele ellentmondással, káosszal, zavarodottsággal (Koestler).
A Newtoni kartéziánusi paradigmából a kvantum fizika paradigmája felé.
Többé nem tekinthetünk a tárgyakra, jelenségekre úgy, hogy azok külön önállóan létező jelenségek, amelyek bizonyos helyen, bizonyos időben történnek. Ellenkezőleg,
a jelenségek, minden eddigi elképzelést meghaladó módon kapcsolatban vannak. Képünk a valóságról, hogy a dolgok különállóak, alapjában véve téves. K. C. Cole, író és tudós szerint: „
Ahhoz, hogy, hogy mi valós, és mi nem, újra kell értelmezni a valóság fogalmát.”
Az űr természete megváltozott, az űr többé nem halott, steril, meddő semmi, hanem a természet minden alkotóeleme potenciálisan benne van. Az űrből (void) a részecskék spontánul megjelenhetnek, és oda visszahullhatnak.
Az idő és tér viszonya megváltozott. Az idő nem egyenes vonalú, a tér nem háromdimenziós, egyikük sem állhat külön a másiktól, összefonódnak egy négydimenziós folytonosságban, ami az új tér/idő. Az idő folyása nem egyenletes, az idő a megfigyelő pozíciójától, valamint annak sebességétől függ, stb.
Az élet fogalma kitágul, az eredeti, szerves, organikus élet-meghatározáson túl magában foglalja az egész világmindenséget.
Ebben az új paradigmában az embernek nincs kivételes helye, nem több, magasabb, mint a többi élő szervezet.
A tudósok bomló struktúrákról (dissipating structures)
beszélnek, ahol a szabályosság a változásokat meghatározó szabályokban van. (Order through fluctuation.)
Az új paradigma szerint a világmindenség, a jelenségeknek, és az események egy egységes, egymásból eredő, és egymásba visszatérő elválaszthatatlan hálózata.
David Bohm (1917-1994) „rejtett variábilisok elmélete” (“theory of hidden variables“) alapján, a valóság, és különösen a tudat egy töretlen és koherens egészet alkotó mozgási (holomovement) folyamat.
A világ teljessége egymásból eredő, és egymásba visszatérő változás állapotában van (flux).
LSD PSZICHOTERÁPIA
A newtoni-karteziánus világszemléletet, amely a 60-as években még nagy népszerűségnek és tekintélynek örvendett, mára a számos területen elért megdöbbentő eredmények mélyen aláásták. A hagyományos gondolkodásmód e megrendülése olyan méreteket öltött, hogy ma számos tudós sürgős szükségét érzi egy teljesen eltérő világkép, egy új tudományos paradigma kialakításának. A kvantumfizika,
David Bohm holokinézis-elmélete,
Karl Pribram holografikus agyelmélete,
Ilya Prigogine disszipatív struktúra elmélete,
Rupert Sheldrake morfogenetikus mezőelmélete vagy
Gregory Bateson brilliáns antropológiája és pszichológiája csak néhány kiemelkedő példája ennek a változásnak. Bátorító, hogy mindezen új elméletek, amelyek a hagyományos tudományos világképpel feloldhatatlan ellentmondásban vannak, nagyon jól illeszkednek a modern tudatkutatás és a transzperszonális pszichológia eredményei mellé.
Kiborgián túl
A kibernetikus organizmusról alkotott egyes definíciók szerint már a legkezdetlegesebb technikák is kiborgokká avattak bennünket, embereket. A korai őseink által ruhaként használt állatbőrök kibernetikus módosításai testünk felszínének, lehetővé téve, hogy jobban ellenálljunk a környezet változásainak egy olyan eszköz révén, amely a maga természetes valójában nem állt eleve rendelkezésre, hanem mesterségesen kellett viselhetővé tenni. Mai példával élve: a számítógép előtt ülve posztmodern kiborgokként fejleszthetjük, illetve növelhetjük szellemünk képességeit. Például memóriánkat, képzeletünket, számolási képességünket stb.
A kiborgok persze egy nagyobb egész (a természetes és mesterséges kiválasztódás) részeként konstituálódó, a környezetüket és önmagukat egyre komplexebb és rugalmasabb módon reprezentálni képes holonok. A kiborg egyrészt a jelek termelésének forrása, másrészt a termelési rendszer eredménye.
Kiborgia holarchia: a közös célok elérésre kész holonok rendszere. A holarchia létrehívja a kooperáció szabályait, amelyek szükségképpen korlátozzák a kooperáló holonok autonómiáját. A holonikus kiborggyártórendszer olyan holarchia, amely a termelési folyamat minden fázisát keretbe foglalja a megrendeléstől, a tervezésen át a termék legyártásán keresztül a marketingig. A holonikus gyártórendszerbe a kiborg könnyen integrálható, hiszen együttműködésre alkalmas autonóm holon.
Kiborgián túl a holonok „a megváltás aktuális feltételeinek” javításán fáradoznak, és ez határozza meg identitásukat, nem pedig a puszta identitásgyártás, éntermelés és énhasználat. Minden holonnak autonóm módon és kreatívan kell eljárnia, hogy a kooperáció eredményeként egyre közelebb kerüljenek a megváltáshoz. A holonikus gyártósor eszköz a megváltás aktuális feltételeinek javításához, ahhoz, hogy a rendszer fokozatosan meghaladja önmagát.
A videó és a digitális kép
Deleuze
a valóság három szintjét – a
bergsoni filozófia alapja – a filmhez kapcsolja.
Az örök alakulásban lévő egész,
ami a tárgyak virtuális viszonyai összességében fejeződik ki;
az abszolút és a relatív mozgások szintje és
az egyedi tárgyak szintje
– mindezt
a film vissza tudja adni a kép három fajtájával:
az egyedi tárgyakat kifejező
pillanatképpel,
az aktuális és virtuális közti távolságot mutató
mozgásképpel,
ill,
az egységüket, a tiszta tartamot kifejező
időképpel.
A film nem másolja, vagy ábrázolja, hanem visszaadja a valóságot.
A vásznon nem a világ kópiája látszik, csak az egyik arculatában megjelenő valóság, azaz a film mint gondolat és egyben mint valóság minden szintjén. Innen ered a képvalóság, ill, a kép-gondolat fogalma.
Megtanulunk vágyni azok után a valóságok után, melyeket azáltal szimulálunk, hogy azokat a valóságokat szimuláljuk, melyekre vágyunk, pontosítva
mind a közeg, mind az üzenet ellenőrzésén keresztül a kontextust és a tartalmat. Azt, hogy mi a való, és mi nem az, hogy mi helyes és mi helytelen, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi mihez és hogyan kapcsolódik.
Ez a szimulációként és nem fikcióként felfogott számítógépes videóforradalom és a film mélyreható jelentősége. A fikció célja az, hogy tükrözze a világot és hogy szórakoztassa a nézőt.
A szimuláció célja világteremtés és a néző átalakítása.
Miközben a videóművészet összeolvad a számítógéppel, mely a filmet szimulációvá formálja át,
autonóm valóság-közösségekbe fogunk összegyűlni és annak a régi dichtómiának a megszüntetésére fogunk összeesküvést szőni, mely elválasztotta a művészetet és az életet, a sorsot és a vágyat.
A technikai képek mindensége felé
A technikai, telematikus képek univerzumában nincsen már autor és nincsen autoritás. Mindkettő feleslegessé vált az előállítás, a sokszorosítás, az elosztás és a döntés automációja révén. Az egyén és a társadalom élményeit, viselkedését, kívánságait és ismereteit a képek fogják uralni ebben a társadalomban, és ez felveti a következő kérdést: milyen jelentése van az "uralkodás" fogalmának egy olyan állapotban, amelyben nem kell többé döntéseket hozni, és ahol mindent automatikusan igazgatnak. Van értelme még a
telematikus társadalomban kormányról, hatalomról és a hatalom birtokosairól beszélni? A választ az etimológiából kiindulva fogom megkísérelni, tehát a nyelv gyökereiből kiindulva, amelyben évezredes tapasztalatunk van megőrizve.
2009 |
Arthur Koestler |
holonikus rendszer |
Artpool |
kereső
