AL 3, 1983. március - 43. o.
A HÍRNÉV ÁRA
(részletek)
New Musical Express, 1982, aug. 14.
Amióta a punkból szublimált utcai csetepaté tett, egyre erősebb bennem az érzés, hogy a jelentős pop-teljesítményekben természettől fogva ott bujkál a tragédia, amit már nem lehet egyszerűen a Túlzás, a Nárcizmus vagy az Eltökéltség számlájára írni. Még a közelmúlt olyan legendás figuráit, mint Ian Curtis sem kell romantizálni ahhoz, hogy emlékeztessük magunkat a transzindividuális kommunikáció perverzitására vagy arra, mit jelent az arctalan tömegnek énekelni. Mert a legendák ördögi sztárjait – Jim Morrisont vagy Hendrixet – olyan “művészeknek” tartjuk, akik ahelyett, hogy hátat fordítanának a világnak, minden egyes koncerten prostituálják pszichéjüket, és kiárusítják életképtelenségüket. Lemeztelenítve fekszenek a színpadon, a kamerák előtt, vulgáris introvertáltságuk maszkja alatt (…)
A szenvedő lélek és az ezt felszippantó narcisszuszi skizofrénia a közönség beesett szemében lel visszhangra. A pátosz, amely az excentrikát körülveszi – legyen az Paganini vagy Jim Morrison – nem más, mint a tragédiába forduló komédia pátosza: a művész nem színész, hanem bohóc, és könnyeit a hírnév kendőzi el csupán. Minél erősebben érzi elszigeteltségét az őt keretbe foglaló szerelem és félelem szédítő áramaiban, keresztre feszített Szent Jánosként, annál nagyobb biztonsággal érzékeli magányát. Önmaga szemében semmisül meg. (…) De miért nem maradhat csendben? Azért, barátaim, mert ő már a miénk. Mi követeljük tőle az áldozatot, mi követeljük, hogy állítsa magát közszemlére. És ha kell, szerelmünkkel akár meg is öljük. (…)
Furcsállom, hogy miért nem teszik fel maguknak a kérdést ugyanazok az emberek, akik a jazzt a lelki romlás elleni fegyvernek tekintik: miért kellett Art Peppernek egész életében heroinon élnie? Hiszen maga Warhol jelentette ki, hogy sztárjainak és követőinek “ragyogása a kétségbeesésben gyökeredzett”.
Az egészséges humanista társadalom képtelen megtűrni bármit, ami a halálról és a megszállottságról beszél; ugyanakkor kegyetlenül táplálkozik mindazokból, akikből sztárt farag: egy tirannus teremt így bűnbakokat. És nem törődik azzal, hogy a sztárnak ajándékozott “hírnév” pusztán csak megnyitja az elveszettség és a vadság özönvizének zsilipjeit.
A sztár, akit rabul ejtett a sztár-lét skizoid csapdája és akinek képmását megszámlálhatatlanná sokszorozza a tévé és a sajtó, a sztár még messzebbre kerül azoktól az álmoktól, amelyek zenéjét megteremtették. Természetesen azokról van szó, akiket a zenéhez űz a megszállottság, a kötelességérzet, a fanatizmus. És az sodor bele mindannyiunkat az önpusztításba, hogy nem lehet birtokba venni a létrehozott zene szépségét, hiszen a birtokbavétel olyan gyötrő absztrakció, amit talán csak a halál vagy a kábítószer oldhat fel – vagy a popzene fogyasztás másfajra módja. (…)
A tragédia ott bujkál a zenében, és rejtett árama nem fog kiapadni. Mert néhány árnyalak a mai napig közelebb áll zenéjéhez, mint képmásához. Ezzel persze nem tagadjuk, hogy a képmás, az image nélkülözhetetlen kelléke a kapitalista társadalomnak. (…) A pop rejtett tragédiáját jól foglalja össze Nietzsche A tragédia születése a zene szelleméből című könyvének egyetlen mondata: “Az ember többé már nem művész, hanem maga is műalkotássá vált”.
A pop az a cinikus humanista tudomány, amely az embert műalkotássá változtatja, pontosabban az embert képmássá formálja. Ugyanakkor a tagadás racionálissá válik a legnagyobb zenék esetében, amelyek az én átformálásával és elvesztésével foglalkoznak, és amelyek túllépnek a képmás biztonságán. (…)
Aki Paul Wellert éppoly unalmasnak, komolykodónak és földhözragadtnak tartja, mint Pete Townshendet, csak azt mondja ki, ami amúgy is nyilvánvaló: a tömegkultúra mindaddig érdektelen, amíg nincs benne semmi tilos. Annakidején Jagger és Presley is a megfélemlített társadalom bujasága alá rejtett szexuális energia inkarnációja és kivetítése volt – mint ahogy Don Juant szó szerint a női vágy teremtette meg.
Nem kell a misztikába és az idealizmusba visszanyúlni ahhoz, hogy ismét nyomára bukkanjunk a határtalan utáni vágyakozásnak. Mert nincs erősebb tabu, mint a jouissance – és élvhajhászás –, hiszen ez túllép az örömszerzés törvényén, mely kimondja, hogy a psziché igyekszik szabadulni a konfliktusoktól, és a lehető legalacsonyabb feszültségi szintre törekszik. A végtelenség vágya ezzel szemben pozitív irányban lépi túl a határt. A művészet ott jut el a fordulópontjára, ahol a “birtoklás” eszközei a tanácstalanság meghittségével párosulnak. A jelentős pop-sztárok mind tudták e titkot – tudták testükkel, hangjukkal, előadásmódjukkal. (…)
A mítosz a képzelet segítségével és képében uralkodik a természet erőin, és így alakítja azokat – írja Marx –, éppen ezért el is tűnik, mihelyt az ember legyőzi a természet erőit.
Önpusztító hőseink tudták, hogy műalkotássá lettek, miközben zenéjükben arról a vágyról beszéltek, amely felülkerekedik az ember lehetőségein. Vagyis arról a vágyról, amely már a szent territóriumokat ostromolja. Béklyóba van verve a jelek szabadsága, az isteni eszköz, melynek segítségével cseppfolyóssá lehetne változtatni minden társadalmi struktúrát. E szabadságot az ember önmagáról alkotott elképzelése béklyóztameg. (…)
Dilemmáink tehát nem csupán esztétikaiak, politikaiak is. Ha meglátjuk, hogy a kettő egymásra csúszik, tagjává válunk a tragédiabeli kórusnak, amely enyhíteni szeretné a felszínességet; és megértjük, hogy a kapitalizmus néhány jellegzetessége – például a piac – miként foglalja keretbe a zenéről alkotott elképzeléseinket. És akkor ismét felkészülhetünk, hogy imádjuk isteneinket.
Ott, ahol a tragédia egykor a zenéből született meg, a zenének most önmaga elvesztésének tragédiájából kell újjászületnie.
Fordította: Lugosi Lugo László