AL 7, 1984. január - 52. o.
Bak Imre poszt-modernizmusát – ha szabad ezt a címkét ráragasztani – indíttatásában aligha köthetjük mégis amerikai előképekhez, hiszen azok vagy vele egyidősek, vagy eddig el sem jutottak hozzánk. Sokkal inkább köthető – természetesen abban az értelemben, ahogyan Jencks Gaudit az építészeti poszt-modernizmus próbakövének tekinti – egy magyar művészhez, akinek életművében ezek az elvek nagyon tudatosan és konzekvensen szinte kivétel nélkül jelen vannak. Bartókra gondolok. Hogy pregnánsabbá tegyem, mire célzok, legkivált a Cantata profana vagy az Allegro barbaro Bartókjára. Rajta keresztül pedig – és ez talán nem erőltetett logika – vissza kell kanyarodnunk a szecesszió mindmáig alig megemésztett örökségéhez, lényegében oda, ahol a „lineáris formák” (Hofmann szava) kialakultak vagy legalábbis szembeötlővé váltak, ám ez egy hosszabb és mindenképpen mélyebb elemzés témája lehet, de elvégzése szükséges.
Újabb munkáival Bak Imre merészen tovább megy a keskeny és magavágta ösvényen. Még egy súlyos bűnt von a fejére: az eklektika vétkét. Azaz, újabb tabuhoz érkezett, amit – egy tetszik – szíves örömest taszít le. Mi több, mintha még csatlakoznék is a Jan Söderland által „radikális eklektikának” elkeresztelt törekvéshez. Talán elegendő, ha a söderlandi meghatározásnak csak a metaforikus passzusát idézzük: „A radikális eklektikát (az építészetben – F. L.) olyan irodalommal lehet összehasonlítani, ahol irodalmi-művészeti összefüggésben betű szerint kiírják a közönséges szavakat”.
Minden valószínűség szerint Bak Imre is abból indul ki, hogy művészete kommunikáció kíván lenni, következésképpen olyan stílust, stilisztikai fogásokat alkalmaz, amellyel közlendőjét leginkább kifejezheti. Míg a klasszikus konstruktivisták (és dogmáik örökösei) föltételezik, hogy festői stílusuk örök igazságokat tartalmaz, következésképpen maga az erkölcsi szilárdság, addig erről az álláspontról nagyon is vegyíthetőnek látszik bármilyen más stílus elemeivel, ekképpen egyetlen Bak-képen Kandinszkij, Malevics, Arp, Schwitters és ki tudja még ki lehet jelen formai idézetképpen, színvilágában pedig még látványosabb a szakítás a színdinamikai elvekkel. A fölület gazdagabb, mint valaha, uram bocsá’ (és itt ellentmond – mondjuk – az amerikai poszt-modern irodalom cselekményellenességének) már-már történések olvashatók egy-egy képen, ha nem is a képregény értelmében.
Fábián László
Bak Imre új festményeit a J. Galériában (Józsefvárosi Kiállítóterem, Bp., VIII. József krt. 70.) 1983. november 4–30-ig láthatta a közönség. A kiállítás alkalmából egy grafikai mappa jelent meg, három szitanyomattal és a borítón Beke László és Fábián László tanulmányával. (Ebből olvasható ez a részlet.)