AL 9, 1984. május - 19. o.
BIZONYTALAN HELYZETKÉP
Ruskin és Morris óta a modern kor tudatában hozzávetőleg mindig jelen volt, hogy az építészet valami alapvető módon a kézművességhez tartozik. Hogy, ebben benne foglaltatnak egy „spontán”, tervrajz nélkül készülő ház lehetőségei is, arról ugyan minden építész tud, de ellenérzéseik a „rajzfetisizmussal” szemben csak ritkán oly intenzívek, hogy tettekre is ösztökélnék őket.
Ezúttal azonban - a Károlyi-alapítvány jóvoltából - egy ilyen épületet üdvözölhetünk: a Nagy Bálint és Rajk László által sajátkezűleg épített vence-i alkotóházat.
Pontosabban: egy kiinduló rajz, amit az építészek magukkal vittek Franciaországba, mégiscsak volt: egy sajátos koncepciójú homlokzat, mely a Plusz Stúdió (Bachman Gábor - Rajk László) munkája. Egy imagináriusan kettészelt sík; mintha két épület hatolna át egymáson, amelyek kapcsolatai mélységükben meghatározatlanok. A baloldali homlokzatrész a középkori Itália fekete-fehér sávos kőfalu templomait, vagy akár - Várnai Gábor ötletével - egy építőkocka-vár falait, a jobboldali egy modern japán lakóház kubusát idézi. A bejárat az egy síkba eső, de képzetesen kettőnek látszó térfal „találkozásánál”, a „japán homlokzaton” van egy szabálytalan négyszögi kivágásban, fölötte ferde kék deszkapárkánnyal, amely mintegy félrehúzott függönyt imitál. Az „itáliai” homlokzatrészt pedig ferde vörös deszkapárkány ékesíti, akár egy félrelibbent zászló.
Igen finom elgondolás, hogy e két szinvalőr teremti meg a mélységi tagolódás illúzióját: a kék, az alatta levő sötét bejárati fülkével optikailag hátratolja, a vörös pedig előrehúzza saját homlokzatrészét, a színperspektíva törvényeinek megfelelően.
Nem megtervezett, hanem spontánul kialakult, de szintén figyelemre méltó a ház hátsó (keleti) oromfala is, egy homlokzatra kivitt, megmutatott ácsszerkezet jóvoltából az ide készített körablak sajátos ünnepi, templomi külsőt kölcsönöz e nézetből is az épületnek, s ezt a hatást egy véletlenül talált, ide illesztett színes üvegbetétes ablak is erősíti (további asszociatív játékot jelentenek az üveg „piros-fehér-zöld” színei).
Az invenció azonban ez után törést szenved; a ház másik két homlokzata jelentéktelen, A „japán” oromfal felmagasodásának expresszív részletét, s talán a kéménykiképzést lehet csupán kiemelni. A probléma azonban alapvetőbb, mivelhogy magával a térformával kapcsolatos.
E térforma triviálisan egyszerű, lényegében egy nyeregtetős padlás nélküli belső tér galériával. Funkciójában egy műterem és egy lakótér korrekt összekapcsolása, de megformálásában a térhatároló szerkezetek által fölvetett ideákat nem alakítja valóságos térré, azok csupán a határoló síkokhoz illesztett applikációk maradnak. Egy részletnek sikerült áttörni ezen a korlátozottságon. Ez a ház tömegén kívül eső mesterséges kőhalom alá készített fürdőszoba, ahol a tér-forma közvetlenül utal az ember chtónikus, „földből való” lényével összefüggő funkciókra.
A ház belső terének dekórumait alapvetően a Bauhaus-hagyomány „tiszta” szerkezeti megoldású részletei jelentik. Ez a tisztaság különben erénye az épületnek, csak az a baj, hogy nem kapcsolódik térszervező koncepcióhoz. (Ennek számos ígéretes lehetősége lett volna pedig a térmotívumként kezelt kandallótól a szobabelsőben nyersen meghagyott sziklapadozatig.) A tér nem valósítja meg azokat az ambivalenciákat, amiket a homlokzat ígért. Valószínű, hogy ebben bizonyos fokig a megtervezettség hiánya ütött vissza, az alapvető okot mégis mélyebben kell keresnünk. Egy par excellence posztmodern házat látunk, vagyis a kubista ihletésű absztrakt térfelfogás kritikáját. (Az épület abszolút korszerűsége tehát vitathatatlan.) A semleges, de határozott arányokkal rendelkező „áramló terek” koncepcióját megint felváltani látszik a sikfelületek merőben plasztikai felfogása, mint az eklektikában. Habár ettől is lényegesen különbözik robusztus elemeivel, amelyek tagadják, vagy ironikus hangsúllyal látják el a görög-reneszánsz ihletésű Beaux Arts építészeti hagyományt. (Mint Charles Moore Piazza d'Italiája, mint Hollein, Jencks vagy Venturi művei.) Az, hogy a plasztikai formának a felületen való újrafölfedezése szükségképp hozza-e majd magával az építészeti térprobléma érzékelésének redukcióját, vagy megszűnését, e pillanatban, a posztmodem második évtizedében, még aligha válaszolható meg. De a technológiai részproblémák megoldására zsugorodott magyar építészetnek mindenképpen eseménye, ha egy házzal kapcsolatban ez a kérdés egyáltalán fölvethető.
1984. április
Miklóssy Endre