AL Aktuális / Alternatív / Artpool Levél

Kedves Laci,

az a véletlen egybeesés, hogy egyszerre küldöm az alábbi reflexiókat esszédről [1] és a saját tanulmányomat, [2] arra indít, hogy bizonyos összevetéseket végezzek el. Éspedig nem azért, mert mindenről magam jut eszembe, hanem azért, mert – látni fogod – helyzetleírásunk sok helyen érintkezik, tétova végkövetkeztetéseink iránya viszont eltér. Te úgy látod, hogy nem lehet más útja a művészetnek, mint akár az önmegsemmisítő szabad tett kockázata árán is folytatni, amit elkezdett: közelíteni az Abszolútumhoz, tárgyiságát redukálva, én úgy látom, hogy nem lehet más útja a művészetnek, mint valamilyen módon visszatérni ezekről a határokról, relativizálni saját életellenességét, nem energiáinak kevésbé abszolútizálására, hanem maximalizálására törekedni.

Egy teoretikus ellentét okai mögé visszakérdezni nem mindig célravezető – engem legalábbis gyakran azokra a rossz, pszichologizáló párbeszédekre emlékeztet, amelyekben a résztvevők nem egymás mondanivalójával, hanem motívumával foglalkoznak. Most azonban mégis fölvetem, nem lehetséges-e, hogy nézetellentétünk mögött két különböző praxisra vonatkoztatottság áll, jelesül Nálad a modern mű-alkotás lehetőségeire, nálam a kultúra lehetőségeire? Hogy Neked vannak bizonyos sejtelmeid azokról a jövőbeli műalkotásokról, amelyek megfelelnek várakozásodnak, de nincsenek a megfelelő kultúráról, nekem pedig fordítva? Magyarán, hogy a Te gondolatmeneted inkább esztétikai, az enyém inkább kultúrbölcseleti jellegű?

Ha a dolog így állna, akkor ez maga is kifejezné azt az antinómiát, amelyet mindketten észlelünk. Nem tehetek mást, mint hogy a saját álláspontomról teszem föl Neked a kínos kérdéseket, mint ahogy számítok rá, s nagyon sokat várok is tőle, hogy ugyanezt teszed majd Te is.

Kezdeném a materiális művészettörténet eszméjével. Ezzel az a baj, hogy csak a mi számunkra, csak a mi kulturális horizontunkban létezik. A gizehi piramisoknak nincs 4–5000 éves „kora”, mert ezerévek teltek el anélkül, hogy bárki is műalkotásként, szakrális-funerális alkotásként tekintette volna ezeket. Az a tekintet, amely születéspillanatától függetlenül jelenvalónak tudja azt, ami ma műalkotásként él – s az ötletnek ezzel az alapjával természetesen egyetértek –, a mi tekintetünk. Ugyanaz a tekintet, amely „megment” – múzeumba hord, mert továbbra is jelenvalónak akarja tudni, ami ma az, amely letisztít – historizál, restaurál, kiszakít az életből –, mert akarja a gizehi piramisok korát, s nem akarja azt – teszem fel – a televíziós antennák design-jának korával egyesítve megsemmisíteni egy antenna – lehet, hogy a példa hülye – rászerelésével a piramisra. S ugyanaz a tekintet, amely mindezt nem akarja, amely destruálja a múlt művészetét, amely pillanatnyi korokat teremt, mert nem akarja, hogy teremtménye túlélje alakító pillantását.

Hogyan lehet mármost egy ilyen végtelenül pluralisztikus kornak kultúrája? (A kultúra szó mégis csak valamifajta egységet jelent.) Vagy – a romantikusok nyelvén fogalmazva – hogyan válhat az egységes mítosz, vallás helyett a történelem a kultúra életanyagává? Írásod szerint: sehogy, hiszen az Abszolútum maga is vallásos fogalom, s annak a határértéknek is, amelyet a művésznek ki kell tapogatnia, metafizikai a modellje. Csakhogy, ha a kultúra kontextus, hogyan fogadhatunk be kontextus nélkül?

Hadd rekonstruáljam elképzelésedet. Az abszolút művészettörténet teljesen materializálja a művészet alkotásait. Az Abszolút Mű – ha lehetséges – teljesen dematerializált. A másodiknak az első a kontextusa, amelybe úgy illeszkedik, hogy abszolutizált materialitását, a művelődéstörténet ezredévei által kidolgozott tárgyiság-elvárásait nem váltja be. Ez logikailag rendben is volna, csak azt kérdezem magamtól, nem túl elvont-e ez az ellentét, nem szenved-e maga is a Verlust der Mittében? Mert valószínűleg igazad van abban, hogy „századunk művészetének valószínűleg a legmerészebb feltételezése az volt, hogy a semmi (az elhallgatás, a meg-nem-csinálás) nagyobb esztétikai értéket képviselhet, mint az alkotás maga”, csakhogy ehhez én hozzátenném – lehet, hogy nagyon nem értünk ebben egyet –: minél határozottabb a kontextus, annál inkább. Az avantgárd fénykorában bizonyos értelemben a Bildungsbürger univerzális kontextust jelentett, ezért olyan maradandó Duchamp, Malevics gesztusa. De hogyan lehet egy meg nem csinálást, egy gesztust, egy pillanatot folyamattá tenni? Nyilván úgy, ha újra és újra konkretizálom, megkonstruálom, megélem, megválasztom azt a kontextust, amelyben valamit nem csinálok. S ez – szerintem – létszükségszerűséggel szektarianizálódáshoz vezet (nem negatív értékítélet!). De mivel ennek a legkülönbözőbb irányokban s egymástól izoláltan kell végbemennie, a teoretikus feladata, hogy vagy közös okot, vagy közös értelmet tulajdonítson az elhallgatásoknak, meg nem csinálásoknak. Mivel Te az utóbbit is vállaltad, ezért nagyon következetesen egyesítened kellett. Amit egyesítesz, az a semmi jegyében egyesül, aminek az egyesítésben el kellett vesznie, az az a végtelen számú konkrét kontextus, hogy ugyanis miknek a semmijeiről van szó? De mivel semmitlen semmi nincs, minden semmi csak a valami terében létezhet (vagyis vakfoltként, fekete foltként – itt ki kell csavarni a nyelvet – létezhet nem), mivel nemcsak művészileg, de elméletileg is „a leghalványabb jelzésünk sincs arra nézve”, hogy a semmi felé vezető utolsó, a valamit abszolút módon redukáló „lépés egyáltalán megtehető-e”, ezért Neked is be kell állítani ezt a semmit egy valamilyen valami terébe, s ez egy szükségképp nagyon szegényes, következetesen nagyon üres művészetteológia. Ennyit írásban, a többit szóban. Várom ellenbírálatodat.

Ölel
Sándor

Bp, 1980. 8. 27.

Bp, 1980. 9. 29.

Kedves Sándor,

egy hónap elteltével válaszolok „A művészet embertelensége” bírálatára és Löwenthal-írásodra. Nem annyira baráti gesztusod ereje bénított meg – ugyanis baráti gesztusnak, következésképp mindennél lényegesebbnek kell tartanom az egyszemélyes bírálatot a személytelen nyilvánosnál –, hanem az, hogy most kényszerülök átvenni a Te gondolatmeneted a „védekezésnél”. (Méghozzá két, párhuzamosra sikerült kérdésben is: saját írásoméban és a Löwenthaléban.) Ez a hendikep azért is sajnálatos, mert míg az álláspontok (a Tied és az enyém) kérdésében, úgy vélem, nem lehet vita, addig az álláspontok kifejtése minden alkalommal szükségszerűen deformál, sőt falszifikál valamit az állásponton, s míg a kifejtésekben foglaltakról vitatkozunk, szükségképpen távolodunk a lényegtől.

Mindegy; a kesztyű eldobatott, tehát fel kell vennem – először úgy, hogy felvállalom a gondolatmenetedet, aztán talán marad energiám a magam álláspontjának újrakifejtésére is.

1. „A művészet embertelensége” bírálatához. Valóban fennáll „nézetellentétünk mögött (a) két különböző praxisra vonatkoztatottság”, de nálam „a modern mű-alkotás lehetőségein” túl egyre inkább az „Istenkeresés lehetőségei” állnak – akár a modern műalkotás lehetőségeinek teljes elvetése árán is, de ezek „meghaladása” árán mindenképpen. Tehát nem annyira „esztétikai”, mint inkább „metafizikai” gondolatmenet állna szemben a „kultúrbölcseletivel”. Hogy miért nem egyenesen a vallásos praxist választom ez esetben, hogy miért a művészet kitérője ezen az úton? – azt hiszem, éppen ez a választás a szimptomatikus, s mely magyarázható akár olyan banalitásokkal is, mint a művészet szekularizációja, „térnyerése” a vallásos gondolkozással szemben a XX. században, vagy akár a reneszánsszal kezdve.

Barátkozásunk akkor kezdődött, mikor Te fokozottabban kezdtél érdeklődni a művészet s jelesül az avantgárd művészet iránt, és ezzel az orientációval párhuzamosan (??) publikáltad a misztikusokról szóló dolgozatodat a Vigíliában. [3] Nagyon meglepett, hogy hajlamos voltál ezt a témát pusztán az esztétikum oldaláról megközelíteni. (E „módszertani elv” problematikájával Te is foglalkozol a Löwenthalban.)

Elismerem, hogy a „materiális művészettörténet” ötletének felvetése meglehetősen problematikus. Most már világosan látom, hogy egyrészt kifejtésre vár, másrészt nem ebbe a dolgozatba való. A gondolatra ott csupán azért volt szükségem, hogy az ember által megformált matéria embert-túlélésének (azaz „embertelenségének”) abszurditását vezessem be vele. Természetesen a mi „tekintetünk”, Kunstwollenünk működik a gizehi piramisoknál, de látnunk kell e tekintet működésének tragikumát (abszurditását), mert kényszerül választani a következő lehetőségek között: vállveregető módon művészetnek tekinti (holott nem az), meghagyja szétrohadni (de „történettudata” sajnos nem engedi), s ezért inkább „tudományos kutatás” és állagmegóvás tárgyává teszi (amivel meghamisítja), antennát tesz a piramisra (amit Veled ellentétben nem érzek hülye példának, hanem éppen hogy az avantgárd művészet remek paradigmájának…). Annak ellenére, hogy a második és a harmadik alternatívában látnék még némi lehetőséget, még jobban érzem a tragikumukat. A mi Kunstwollenünk számára egyedül egy negyedik alternatíva lehetne konzekvens: ÉPÍTSÜNK PIRAMIST! – csakhogy cselekvésképtelenek vagyunk.

„…ha a kultúra kontextus, hogyan fogadhatunk be kontextus nélkül?” – kérdezed továbbá. Legfontosabb ellenvetésem itt, hogy a kultúra fogalmát (a Löwenthalban is) mintegy axiómaként vezeted be, holott előbb rá kellene kérdeznünk: valóban objektív, antropológiailag szükségszerű létező-e? Lehet, hogy igen: mindenesetre hadd fogalmazzak úgy, hogy látom egy valláselmélet, sőt művészetelmélet lehetőségét, mely a kultúra fogalmával nem operál, illetve látom a vallási „praxis”, sőt a művészeti praxis néhány lehetőségét, mely nemcsak hogy kultúraellenes, de egyenesen a kultúrát megkerülve működőképes. (Itt már kezdek átcsúszni a Löwenthal-tanulmányra, annak művészet-kultúra oppozícióira; így ott talán erre még egyszer visszatérek.) Arra gondolok, hogy amint az Abszolútum fogalmát realitásként tételezzük (Isten, Semmi), akár a kultúra, akár a kontextus minimálisra zsugorítható, esetleg el is tüntethető. A misztikus élmény (Meister Eckehart) kommunikáció az Abszolútummal kulturális kontextus nélkül (csupán a reflektálása – leírása – történik kulturális kontextusban!). A Semmi radikális tételezése a halál vállalásával: nyilvánvaló találkozás az Abszolútummal, és hiába állítjuk, hogy a meghaladás kulturális kontextusban történik, ez az állítás azért eleve hamis, mert a nemlétről tudásunk nem lehet. A művészeti kontextusban történő semmi-tételezések (Duchamp, Malevics) – ebben teljes mértékig egyetértek Veled – természetesen egytől egyig valamilyen valamivel opponálnak, kontextusban léteznek; éppen ezért „gyanúsak”, hiszen több van belőlük, holott a Semmi nyilvánvalóan Abszolút és Egy. Viszont a „semmik” hierarchiába állíthatók – így a rimbaud-i „radikálisabb”, mint a malevicsi, s elképzelhető a Rimbaud-inál is radikálisabb: az, amelyről nem tudunk, következésképp nem is került be a művészeti kontextusba. A semmik hierarchizálhatósága viszont arra utal, hogy a semmi-sor iránya az Abszolútum irányába mutat, s ez a lehetőség Reménnyel tölthet el bennünket (a Remény fogalma – úgy tűnhet Előtted, hogy mindeddig hiányzott a terminológiámból). Mint ahogy másfelől (s erről sem nagyon beszéltem még) minden szkepszisünk ellenére is remélhetjük, hogy a realizált műalkotások ab ovo csökevényes formatökélyre törekvése is az Abszolútum felé mutat, ha úgy tetszik, az isteni kreáció imitációjának értelmében. Mindössze arról van szó, hogy az aktuális helyzetemből nézve az Abszolútum felé közelítés két stratégiája közül a Semmi irányában történő indulás „radikálisabbnak” és hatékonyabbnak látszik, mint a Valami megcélzása.

Nem tagadhatom le most már azt sem (s erre „A művészet embertelenségé”-ben is történtek célzások), hogy az Abszolútum és a nem-abszolútum egyébként kibékíthetetlen ellentétének „Aufheben”-jét egyetlen egy esetben totálisan „megoldottnak” hiszem: Krisztus emberré válásában és kereszthalálában, s ezt teljes értékűen reprodukálhatónak is tartom a miseáldozatban. Ez számomra műalkotásmodell – ilyen értelemben gondolatmenetem valóban esztétikai jellegű.

Nyilván egyértelmű ezek után, hogy miért nem tartom magukat az álláspontokat vitatémának, s miért utalom a kontextus-kérdést vagy a művészet–kultúra oppozíciót a kifejtések körébe, mely kérdésekről – mint számomra elsősorban technikai vagy taktikai fontosságúakról – már lehet, sőt kell is érdemben vitatkozni. A Löwenthal-tanulmányról is ilyen értelemben kérdeztem tőled a megírás stádiumában, hogy fogod-e a tömegkultúra kérdését „transzcendentálni”, mert szerintem lehet (például a giccs radikális újraértelmezésével, lásd Gaudi: Sagrada Familia); többek között akár W. Benjaminból kiindulva is – mindazonáltal úgy érzem, hogy ez a Te tanulmányodban nem történt meg.

2. A Löwenthal-tanulmány „bírálata”. Először is nem igazán bírálat, hanem inkább kettőnk nézeteltéréseinek kifejtése, továbbá néhány kiegészítés. – Tulajdonképpen Te is esszéista vagy, én is. Számomra az esszé egyre inkább arra való, hogy szalonképessé tegyem a sejtéseimet; lerakjak néhány metaforát a papírra, s ha már ott vannak, ki lehet fejteni őket. Tehát egyfajta öngerjesztés, ami természetesen kockázatos vállalkozás, archimédeszi pontok keresése, melyek könnyen Achillész-sarokká válhatnak. Mindenképpen irracionális módszer, amit viszont indokolttá tesz a tárgya, ugyanis ha abban nem vagyok biztos, hogy irracionális módszerrel a művészet és kapcsolt részei milyen mélységben térképezhetők fel, abban már igen, hogy a racionális interpretáció művészeti téren eleve korlátok között mozog. Nálad a racionalitás kerül túlsúlyba, ami nyilvánvalóan lukácsi-fehéri-frankfurti „ballaszt” – visszaszorulása az avantgárd művészettel való egyre elmélyültebb foglalkozással párhuzamosan remélhető(?).

Azt hiszem, a tanulmányod egész gondolatmenetével egyet lehet érteni, ha azt a – szerintem általad nem kellőképpen definiált – kultúra oldaláról nézzük. Számomra új és szép gondolat az egyes műalkotások univerzális művészetfogalomhoz viszonyításának lehetősége (a romantikában), s az ebből fakadó egész problematika történeti változásainak végigkövetése. Ennek során különösen szájízem szerint valók – s bizonyos értelemben a Te gondolati fejlődésedet is igazolják – a kiscsoport-etosz kialakulásáról mondottak, a művészet kvázi-vallásosságának kifejtése (mint láthattad, számomra ebben rejlik a jelenkori művészet „esélye”), és végül a magas kultúra és az alacsony kultúra törésvonalának „tovább darabolása” defetisizáló meggondolásokból. Problémát okoz viszont, hogy az itt kifejtett univerzális művészetfogalom „reália”-e vagy „univerzália” (mert ez nálad nincs kifejtve), hogy megkülönböztethető-e egyáltalán egy pusztán logikai természetű művészetfogalom egy pusztán értékhordozótól?

A következőkre gondolok:
– Fülep Lajosnál az „álművészet” kategóriája valószínűleg nem megalapozott;
– Marcet Duchamp: „a rossz művészet is művészet”;
– Joseph Kosuthnak a konceptuális művészettel – úgy tűnik – sikerült, legalábbis logikai mesterkedéssel, teljesen átfedésbe hozni a művészetfogalmat a művészeti praxissal (a művészet nem más, mint a művészet újradefiniálása, mivel (és következésképpen) a művészet lényege és a művészeti praxis egyaránt fogalmi természetű).

Nálad az univerzális művészetfogalom reformja abban az imperativusban fejeződik ki, hogy „ne állítsa magával szembe a nem univerzális művészeteket…” Szerintem ez volt az 1960-as évek utópiája, melyet revideálnunk kellene. Mert 1. bárcsak különülne el az univerzális művészet egyszer s mindenkorra (amennyiben értékhordozó), de ez már nem lehetséges (tudniillik az univerzális művészetfogalom logikailag már át van itatva minden máshonnan jövő – „alantas” esztétikummal); 2. talán éppen a tömegkultúra egyes szféráinak újfajta „transzcendentálása” lenne a kivezető út…

A „nyitott művel” kapcsolatos dilemmáidat egyszerűbben látom, mióta rájöttem arra, hogy amikor „a művész lemond az alkotásfolyamatban az értelmezést irányító kitüntetett szerepéről”, akkor egyszersmind felszabadítja a terepet a kritikus „alkotó interpretációja”, a „voluntarista művészetkritika”, a „radikális félreértés- és tévedéselmélet” előtt, mely (saját magam kreálta) elméleti diszciplínák nemcsak a művészetre, hanem a „valóságra” közvetlenül is visszacsatolhatók.

Várhatom-e viszontválaszodat?

Szeretettel

Beke Laci