AL 11, 1985 tavasz - 4. o.
A MŰCSARNOK MEGHÍVJA ÖNT
A MAGYAR FESTÉSZET ÚJ HULLÁMA
CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA MEGNYITÁSÁRA
1984. AUGUSZTUS 24-ÉN
MEGNYITJA. BEKE LÁSZLÓ
Szeretettel üdvözlöm az összes megjelenteket. Azért állok föl erre a székre, mert, mint hallották, nincs mikrofon, másrészt pedig nem véletlenül álltam ide, nagyon szeretném, ha ez a szöveg (Erdély „fényújsága”) menne mellettem, annál is inkább, mert Erdély Miklós, a mű alkotója azt mondta, hogy én hordószónok vagyok. Az is szeretnék lenni az elkövetkező 10-20-30, nem tudom hány percben.
Péntek déli 12 órakor nyílik meg a várva-várt kiállítás, a nagy többséggel újjá varázsolt szecessziós palotában – no, nem annak összes termében (mert az egyik reprezentatív szálában az üveg- és szilikáttervezők remekein csillan meg a késő augusztusi nap), mindenesetre srégvizaví az elegáns éjszakai mulatókkal, melyek ugyan – fényes nappal lévén – még nem ragyogtatják kissé talmi, de kétségkívül csábító, ledér fényjátékaikat. Elegáns fekete Mercedesek, Limousine-ok és Volvók suhannak a bejárat elé, a várakozásteljes morajlást az előcsarnokban, a pezsgőspoharak halk összecsendülését némileg tompítja a belvárosi szalonokból származó ruhaköltemények diszkrét surrogása. A kritikus napok óta azon töpreng, hogy ki a francnak juthatott eszébe ilyen hülye időpontra tenni a szezon minden bizonnyal legkiemelkedőbb eseményének szánt tárlat megnyitását. (Elnézést kérek, azért remeg a lábam, mert puha ez az izé alattam, és állandóan mozog.)
Péntek, 12 óra. A rendező szervek nyilván arra gondoltak, hogy az az osztály, mely társadalmunknak továbbra is bázisa, ilyenkor még javában munkapadjainál görnyed, de a tapasztalatok szerint az ilyesfajta kulturális megmozdulásokat legfeljebb csak brigádfelajánlás formájában látogatja. Meg jobb is, ha nem keltünk akkora feltűnést, mert ezek az úgynevezett „művészek” ugyan „posztmodernnek” nevezik magukat, tehát annyira nem kell 
félni tőlük… de azért ki tudja…? Marad tehát az a bizonyos réteg, mint potenciális vernisszázslátogató, akit elsősorban számításba kell venni: GMK-sok, butikosok, gebinesek, szellemi szabadfoglalkozásúak (no meg egy-két szabadságos honvéd), akik mindig ráérnek – péntek koradélutántól kezdve azonban kies hétvégi házaikba vonulnak vissza.
Ilyen gondolatok járnak a kritikus fejében, miután óvatosan szemrevételezi az összegyűlt előkelőségeket, és kinek-kinek hűvösen odabiccent vagy éppen baráti csókot lehel a nyakhajlatába, az illető rangja és érdemei szerint. A kritikus nagyon is jól tudja, hogy egyre leplezetlenebbül minden szem rátapad, ő nyitja meg a kiállítást, nem is a művészek, hanem ő a nap igazi hőse. Reá tapad a kipirult arcú ifjak s még inkább a bimbózó leányok szeme, reá, s mintegy érintőlegesen erre az alkalomra gondosan kiválasztott – nem túl elegáns, nem túl hivalkodó, mégis finoman figyelemkeltő – öltözékére.
A kritikus tudja, hogy estére fülledt-édes leányszobákban, valamivel korábban pedig gondosan párnázott ajtók mögött fogják suttogni az ő nevét, illetve tetszéssel csettintve vagy éppen ráncbaszedett homlokkal elemezni az általa mondottakat. Igen, a kritikusnak nagy az ő felelőssége, vigyázni kell minden szavára, mert a festmény elrepül, de a szó megmarad – elmélet, program, ideológia, a nagy költővel szólva, osztályharcos lesz belőle.
Elvárják másfelől a kritikustól – s amikor ő erre gondol, szerény, már-már kissé öntetszelgőnek mondható mosoly jelenik meg a szája szegletében –, hogy viselkedje ki magát, mondjon csak bátran oda. Valami jó kis botrány sem ártana, olyan happening vagy performance-féle. Közeli barátai tudják a kritikusnak, hogy az ilyesmi bizony kitelik belőle.
A kritikus nem állíthatja, hogy ne fordult volna meg hasonló gondolat – ötletfoszlány, ötletecske – az ő fejében is. Sőt – mondjuk ki bátran – éppenséggel arról is szó esett, hogy a Trabant együttessel együtt mondta volna el bevezető sorait, és ez esetben nem nehéz kitalálni – e néhány sor éppenséggel zenekísérettel, ha nem is dögös bariton-hangon, mindenesetre
kissé ritmizáltan (amúgy rap-ütemben) hangzott volna el. Sajnos azonban a Trabant együttes kebelén belüli apróbb súrlódások a fellépést meghiusították, és a kritikus őszintén bevallja magának, nem is annyira fájlalja, hogy ez alkalommal mégsem énekelhet.
E kissé hosszura nyúlt bevezető után – itt a kritikus az órájára pillant (annál is inkább, mert a közönség fegyelmezetlenebb része már egyre intenzívebben súroló oldalpillantásokkal méregeti a szerény állófogadásra előkészített, de annál dúsabban megrakott svédasztalokat, még inkább az aranyló söröket, csillogó röviditalokat, netán a rubintüzü borokat) – nos, a kritikus még egyszer hangoztatván a reá nehezedő felelősséget, úgy érzi, illik rátérnie immár a lényegre.
Feszültsége azonban szemernyit sem enyhül, annál kevésbé, mert még mindig remeg ez a szék. És nem titkolhatja, legalábbis maga előtt nem, hogy egy nappal korábban még fogalma sem volt arról, mi lesz az a tanulságos, figyelemfelkeltő, ostorozó, botránykavaró, morálisan mégis felemelő, sőt programadó, amit egy nappal később ezen a helyen el kell mondania. A bennfentesek tudják róla, hogy soha sem nézte igazán jó szemmel ezt a nagy újfestészeti mozgalmat. Persze ünneprontó sem akar lenni, hiszen a magyar művészek legjavának, az ő barátainak erőfeszítéseiről van szó, melyhez ezúttal kulturális szerveink is igazán méltó keretet nyújtottak.
Úgy dönt tehát a kritikus, kihagyja azt az ócska ziccert, mely a kiállítás hangzatos címében rejlik, nem élcelődik tehát a „frissen festve” mázolás irányába mutató implikációi felett.
Meghagyja ezt a sajtóorgánumok munkatársainak. Ő maga – tartozzék bár ama „4-5 képzőművészeti lemezlovas” közé, amely manapság a gyanútlanabb festőkollégákat manipulálni kívánja (mert hiszen miért is tagadná, hogy egyfajta „alternatív” hatalom felé kacsingat) – ő maga valahol a szíve rejtekében mégiscsak mélységesen etikus lénynek képzeli magát, aki időnként mintegy rosszallását is kifejezésre juttatja. (Természetesen a jobbítás szándékával.)
És nem hiszi, ő, a kritikus, hogy valami értelme is lenne – hic et nunc – az immár 4-5 éve tartó hazai és világhelyzet ismételt áttekintésének: az ő könyökein a posztmodern, a transzavantgárd, bad painting, pattern painting, Neue Wilde és az egyéb műszavak hosszú idő óta jövögetnek már kifele.
Fölöttébb nagy meglepetéssel, sőt némi arcpirulással olvasta volt egy évvel ezelőtt az ő közeli ismerőse, Zdenek Félix tollából, az NSZK kiállítás katalógusában, hogy mindazt, amit ő, a kritikus, 
az ő fiatalos hevületében valamikor elitélendőnek tartott a szárnyát bontogató avantgárd utáni nemzedék törekvéseiben – stíluseklektika, befelé fordulás, értékközömbösség és a többi –, azt most nagyra becsült külföldi kollégája pozitívumként posztulálja. A kritikus kissé rosszallóan olvassa fiatal magyar kollégája fejtegetéseiben a Radikális Eklektika jelszavát, mert ő abban a hitben van, hogy a happening kollázstechnikája volt a radikális, ami pedig ma van, az minden ugyan, eklektika is, de radikálisnak semmiképpen sem nevezné.
Mi van tehát akkor egyáltalán? – kérdezi magától a kritikus, mert hát attól is idegenkedik, hogy állandóan vészmadárként huhogjon – megjósolva például jó előre, hogyha ez így megy tovább, hivatalos posztmodernjeink hamarosan a felismerhetetlenségig összekeverednek majd nem hivatalos posztmodernjeinkkel, és ez így nem lesz jó. Vagy ki tudja? Lehet, hogy éppen ez lesz a jó!? De hát döntse el már az a hülye kritikus – mondja magának mérsékelt öngúnnyal a kritikus –, hogy mi a túrót akar!? Mondja ki bátran, hogy vagy ellene van, vagy mellette. Ha ellene, akkor mit pofázik (például itt az Ernst Múzeumban), ha mellette, akkor meg mit pofázik? Más szóval, miért nem pofázik!?
(Lám, itt már kezd összejönni valami, gondolja magában kezét dörzsölgetve ekkor – ti. még írás közben – a kritikus, jóleső reménykedéssel ízlelgetve a durva szavak – „pofázik”, „rohadt” meg ilyesmik – ismételgetésében rejlő retorikai lehetőségeket. Próbáljuk meg, hogy mit lehet ezekből a jelszavakból kihozni. Majd így folytatja:)
Mert bizony el kell ismerni, hogy helyzet van. Posztmodern helyzet. És ez nagyon nehéz. Mert noha már mindent tudunk róla, azt még mindig nem látjuk világosan – vált itt át a kritikus a valamivel személyesebb többes szám első személyre –, hogy mire megy ki a játék. Jelentsük-e ki, hogy a király meztelen és nincsen ebben az 
újfestészetben semmi új, vagy törődjünk bele, hogy ez az új – noha mi, a kritikus, nem egészen látjuk annak –, és elemezzük tiszta, csillogó szemmel, mintegy a nulláról indulva?
Nem, erről szó sem lehet – nem megyünk mi bele ebbe a játékba, dörzsöltebbek vagyunk mi már annál, hogy csínbe menjünk, hogy ebbe a csapdába szépen belesétáljunk. Higgadtabbak vagyunk mi már annál, semhogy a ránk bízott kiállítást csak úgy ukmukfukk lecsepüljük. Azonkívül gondolunk mi arra is, hogy mit fog szólni a Kurfürst. Nem jelenthetjük ki csak úgy, hogy addig nem lesz igazi művészet Magyarországon, amíg – (öncenzúra). Hallgatólagosan megállapodtunk mi már Párizsban élő kritikus barátunkkal (itt a név és foglalkozás megjelölése 
következik: – öncenzúra), hogy ha egyikünk szidná a posztmodernizmust, a másikunk a védelmébe veszi és vice versa. Ekkor – a Magyar Műhely nemrégiben lezajlott hadersdorfi találkozóján – fogalmaztuk mi meg azt, egymás szájából véve ki a szót: hogy ki az igazi posztmodern Magyarországom? Hát a Freiherr von und zu, a KMP konstitúciójának megalkotója, a nagy labdarugó testvéröccse. S nem tagadjuk most már azt sem – ha még eddig nem lett volna nyilvánvaló –, hogy választott stílusunkat programszerűen tőle kölcsönöztük a mai alkalomra, mert ezzel a stílussal mindent el lehet mondani, örömünket, bánatunkat, a legtitkosabb vágyainkat, és még a Kurfürst óvó tekintete elől is el-elbújócskázhatunk egy pillanatra. Még akkor is, ha mi magunk nem is dörgölőznénk oda – kihasználva az utolsó HÉV-szerelvény rázkódását – egy-egy kihívóan ágaskodó mellbimbóhoz vagy egy anekdotázó magyar úr-író domborodó haskójához. Lévén mi még hétszilvafásnak is alig. (Inkább schwäbisch, apai ágon.) E stílus használatának operatív voltában megerősített minket továbbá a Kassák-díjas csepregi remete, M. M. Kimondva most már magyarul is a jelszót, mi, a kritikus ilyet szólunk:
LOBOGÓNK ESTERHÁZY!
És most, hogy bevallottuk a nagy witczet, szabadnak érezzük magunkat mindennek az elmondására, akár általános alanyként, akár az egyes szám első személyre váltva, és emelt fővel hangoztatjuk immár, vagy éppen maradva a többes számban: bizony az egyik szemünk sír, a másik meg nevet.
