AL 11, 1985 tavasz - 4. o.
A „FRISSEN FESTVE” CÍMŰ KIÁLLÍTÁST MEGNYITJA BEKE LÁSZLÓ
Aki netán unná a hosszúra nyúlt bevezetőt, viselkedjék úgy, mintha itt sem lennék, nézegesse a képeket, társalkodjon az ő szomszédjával, kurizáljon a hölgyeknek, fáradjon át a svédasztalokhoz, tudniillik elárulom, hogy a java még csak most következik. Mondom a magamét, amíg tudom: ha elfogy az előre leírt szöveg, akkor improvizálva (mert a kritikus azt 
is elárulja, hogy csak ma hajnalban tudott hozzáfogni az íráshoz, és írt egészen addig, amíg el nem indult az Ernst Múzeum irányába.)
Elmondjuk mi bátran, hogy figyelmesen megnéztük már az összes kiállított művet, és váltakozva felmerülő jó és rossz érzéseinket még most sem tudjuk egyértelműen rendszerezni. (Később talán – fél órával később – esetleg még sort kerítünk ilyen kísérletre.) Mert igaz, hogy szeretjük mi ezeket a kócos hajú süvölvényeket, akik itt kiállítanak, de igyekszünk óvni is őket holmi meggondolatlan lépésektől.
(És itt a kritikus – a fentiek értelmében áttér az élőbeszédre, csupán hevenyészett jegyzeteibe pillant bele itt-ott, mondatainak emelkedett íve alacsonyabb szintre petyhüd, hangja itt-ott elakad. De teheti, hiszen ez csak újabb stílusfordulat, posztmodern idézettechnika – idézet mintegy eddig még ki nem mondott önmaga-szövegéből.)
Mert igaz az, hogy itt látjuk most egymás mellett felsorakoztatva Ádám, Bullás, Mazzag festményeit. Ádám, Bullás és Mazzag – nem is ismerem őket személyesen – még igen-igen 
fiatal festők, de máris felcsillantanak abból valamit, amire a továbbiakban képesek lesznek. Egyikük, mint itt látható, nagyon alaposan ismeri a német festészetet, néhány újabb fordulatát, könyvekkel és az emberi testrészekkel hoz létre egyfajta radikális eklektikát. És meg fogjuk látni, hogy mit hoz a jövő az ő számára. Bullás – de lehet, hogy ezt a három nevet összekeverem, elnézést, de nem ismerem őket még pontosan –, valamint Mazzag szintén ehhez a legifjabb nemzedékhez tartoznak, és meglepő magyar környezetben az, hogy ilyen fiatalon az Ernst Múzeum termeiben szerepelnek. Mindez igaz, ugyanakkor meggondolandó az is, hogy vajon nem túl korai-e ez a lépés, vajon ők, akik most egyértelműen a festészetre tesznek, mit fognak néhány évvel később?
Itt van Roskó Gábor, az az érzésem, hogy a kiállítás egyik legremekebb festményével állunk szemben. Roskó Gábort nyugodtan nevezhetnénk a magyar Klossowskinak és testvérének, Balthusnak, ha az ő teknősbékák között úszó békaembereit szemügyre vesszük. De nála is fölmerül az a kérdés, hogy vajon miért ez az egy eszköze van az ő lehetőségének.
Itt vannak régi barátaink, Halász Károly és Pinczehelyi Sándor. Nagyon nagyra értékeljük az előbbinél a keresztformából térkifejlesztett vörös formákat, melyeket ő akciófestészetből hozott létre, ugyanakkor megint csak fölmerül a kérdés, hogy vajon miért új festő ő, és miért fest így pár éve. Pinczehelyi Sándornál nagyon tökéletesen értjük azt, hogy állandóan alkalmazza a piros-fehér-zöld színeket. Vajon miért birkákat fest most?
Lehet, hogy azért, mert Birkás Ákos kollégája is szerepel a kiállításon.
Mindenesetre figyelemreméltó ez a technikai fordulat őnála, és reméljük, hogy újabb és újabb témákkal fogalmazza majd újra a nemzeti és egyetemes nálunk mindig élő problematikáját.
Nádler István festészete nem ismeretlen számomra. Ő korábban konstruktivista volt, de az elmúlt egy-két évben – mint a katalógus is nagyon érzékenyen megfogalmazza – egy bizonyos 
zenei intermezzo után nyúlt a tiszta festészethez, és a legjobb úton van afelé, hogy nagyon érzékeny tájképfestővé váljék. Drukkolunk neki, hogy elérje azt a szintet, amit Bernáth Aurél, Szőnyi a harmincas években kivívtak a magyar festészetben, vagy pedig valóban Nádlerhez méltó tájképfestészetet fog kialakítani.
Hencze Tamás képein sokszor elgondolkoztunk, vajon mennyiben tekinthető újfestőnek ez a festő, aki következetesen halad végig a maga utján. Ez is nyitott kérdés számunkra, vagy nem is annyira nyitott, mert nagyon az az érzésünk, hogy Hencze Tamás az általa kijelölt utat fogja folytatni.
Vető, Méhes, Szirtes – a kiállító közösség újabb tagjai. Vető Jánosról és Méhesről elmondhatjuk, hogy csoportosan dolgoznak, egymás között dolgoznak, felváltva dolgoznak,
zenélnek is, az elsők azok közül, akik a posztmodern fordulatot Magyarországon végrehajtották. Bennük nagyon sok fantáziát látunk, részben azért, mert Vető János valóban haladó avantgardista hagyományokat visz tovább, Méhes pedig újabban a magyar népművészettel konfrontálódik.
Szirtes Jánost pedig azért tartjuk figyelemreméltónak, mert ő a magyar performance legfontosabb művésze, és mint látjuk, festészete újabban lassan-lassan megközelíti azt a szintet, amit műsoraiban már korábban elért.
A felsorolás végére hagytam három nevet: Bak Imre, Birkás Ákos és Erdély Miklós. Bak Imre művészete, amint tudjuk, ugyancsak egy szisztematikus út során érkezett ide, ahol most van, de ő az, aki tudatosan fölvállalta a posztmodern helyzetet, és ő a továbbiakban ilyen képeket óhajt festeni. Birkás Ákos pedig, mint tudjuk, szinte ideológusa volt ennek a mozgalomnak, mindenesetre nagyon sajnálhatjuk, hogy a kiállításon nem tudott megjelenni. Erdély Miklósról pedig azt is elmondhatjuk, hogy őt nem tartjuk posztmodern művésznek, hanem avantgardista művésznek, s ezt a kérdést nagyon sokáig lehetne elemezni.
Csak annyit jegyeznék meg kiegészítésként az itt kiállított festményéhez, hogy véletlenül kimaradt Arthur Koestler neve a címből, ugyanis róla van szó ezen a kompozíción.
Nem folytatom tovább, elmondhatnám, hogy mi a jó, mi a kívánatos, de nem untatom tovább a közönséget. Az az érzésem, hogy ez a kiállítás, amely a posztmodern jegyében született, tulajdonképpen nem posztmodern kiállítás, hanem egyesek itt álcául használják fel a posztmodernet, mely mögött búvópatakként él az avantgárd művészet tovább. A magam részéről kinyilvánítom azon óhajomat, hogy ennek a búvópataknak a felszínre bukkanását szeretném mielőbb látni.
Köszönöm szíves figyelmüket. [<<]