Ami a legszembeszökőbb: az anyag friss, az utolsó évek termése. Szűkös a szélesebb történelmi távlat, a részleteket is bemutató visszatekintés az elmúlt huszonöt évre. Galántaiék (jegyezzük meg: a Mail Art mezőnyben inkább az „Artpool” - „művészeti gyűjtőmedence” - fedőnéven ismertek, a tárlatlátogató lépten-nyomon találkozni fog még hasonló, az intézményeket parodizáló művésznevekkel), vagyis ez az Artpool gyűjtemény azonban meglepő módon legalább vázlatosan tartalmazza a művészbélyeg kialakulásának a főbb fordulópontjait is. Így, ha másként nem, hát fakszimilében Donald Evans-nak (USA) egy kitalált ország (Tropides Islands) pálma-sorozatát, és néhány egyedi kivitelezésű eredeti bélyeget (ezek a művészbélyegek Mauritius-ai!). Robert Watts (USA) Yamflug és Fluxpost feliratú FLUXUS-bélyegei mellett megtaláljuk Ken Friedman (USA) azon bélyegeit is, amelyeken Beuys (NSZK) és Maciunas (USA) pecsétmotívumait használta fel, vagy Joel Smith (USA) Big Dada feliratú bélyegsorozatát, amely az egész műfajnak a klasszikus avantgarde-hoz visszanyúló eredetét illusztrálja. A kollekció külön érdekességei Halász Tamás (Magyarország) radírgumiból faragott pecsét-technikával készült bélyegei, melyeket 16 éves korában, a kialakulóban lévő műfaj ismerete nélkül készített -, ezek a bélyegek utópisztikus szépségükkel Donald Evans egzotikus bélyegfantáziáira emlékeztetnek.

Ha már az eredetnél vagyunk, akkor inkább két másik, újabb keletű munkát állítanék az előtérbe, amelyek a művészbélyeg „ontológiáját” fogalmazták meg. Az első nem is bélyeg, hanem csak rajz, Robin Crozier (Anglia) küldte el erre a tárlatra, a borítékra vázolva. Egy bélyeget ábrázol, ami egy nagyobb bélyegbe van foglalva -, a bélyeg témája tehát maga a bélyeg. Ez a bélyeget ábrázoló bélyeg aztán - mint egy klasszikus táblakép - egy festőállványra van emelve: a bélyegből művészet lett! A másik mű Guy Bleus (Belgium) bélyegíve, amelyen kétféle bélyeg váltja egymást. Az egyik postai bélyegeket ábrázol, amelyek a FLUXUS közismert jelével, az X-szel vannak lepecsételve. A másik bélyegkép egy meztelen hátakt. E meztelen női testet csak a vállon átvetett és fürtökben alácsüngő bélyegek öltöztetik. Ha arra gondolunk, hogy a női akt milyen (kultikus és esztétikai) szerepet töltött be az utolsó három-négyezer év történetében, akkor a bélyegruha különös jelentőséget kap. Ehhez járul a figura környezetébe helyezett egyéb bélyeg- (és FLUXUS-) motívum. A háttal álló akt tűnődő magánya, kreatív önmagára koncentráltsága olyan emlékeket ébreszt bennünk, amelyek az európai művészettörténelemben egészen Dürer híres metszetéig, a Melankóliáig vezethetők vissza.

Számos más bélyeg is rokonítható ezzel a „bélyeg a bélyegről” gondolatkörrel. Mogens Otto Nielsen (Dánia) bélyegét nem rajzolta meg a fogazott mezőkben (akár egy koncept-műben), csak az arra utaló szándék olvasható: „We Illuminature”. Galántai (Magyarország) a postai bélyeget valóságosan is beleragasztotta bélyegívének minden egyes művészbélyegébe. Mások a kreatív mozzanatot hangsúlyozzák. Angelika Schmidt (NSZK) bélyegeibe bepecsételte: „Handmade-Stamp” - kézzel készült bélyeg. Marilyn R. Rosenberg (USA) filctollal kiszínezett bélyegeinek a feliratai játékos halandzsa-nyelven beszélnek a „bélyegség” szépségeiről: „Philatelical Photophily Stamps”. Mivel Csehszlovákiában (egyedül a világon) egészen a legutolsó időkig kaphatók voltak olyan keretezett vignetták, amelyek ívben készültek, bélyegfogazással, gumibélyegzővel egészen tűrhető bélyegeket lehetett belőlük nyomni. E sorok írója is élt ezzel a lehetőséggel, a művészbélyeg hermetikusságára utalóan fehér (ezért láthatatlan) felirattal: „Secret Mail Art” (titkos postaművészet).

Elkülöníthetünk egy olyan csoportot is, amely - bár a bélyeg a bélyegről témakörhöz kapcsolódik - nem a bélyegmetafizikáról szól, hanem a bélyegforma alaki érdekességeit fejleszti tovább. Stefan Wewerka (NSZK) tulajdonképpen Pop Art művész volt, akinek jellegzetes fogása volt a ferde használati tárgyak előállítása. Ferdén oldalra döntött és ezért rombusz alakú bélyegíve tulajdonképpen csak melléktermékként készült, de roppant népszerű lett. Tót Endre (Magyarország), aki konceptuális művészként egy időben mindent zéró mennyiséggel látott el, többek között egy nullát ábrázoló bélyeget is tervezett „Zeropost” felirattal. Háromszögletű bélyegeket az igazi posta is kiad néha, az első ötszögletű bélyeget azonban a lelkes holland Mail Art művész, Ruud Janssen készítette. Egészen különös helyet foglalnak el Bori Bálint (Magyarország) keskeny bélyegei, amelyek néha fél méter hosszúak (nagyméretű térképek díszes alsó és felső szegélyét ragasztotta össze bélyegképpé - a középső vékony résben, tehát imagináriusan az egész világ ott van). Ugyanő a végtelenség egy másik formájára is rálelt: a térkép tengert jelző részeiből vágott ki bélyegformátumú kockákat. Kézenfekvő, hogy a jellegzetes perforálást tegye meg a művész érdeklődése tárgyává. Achim Schnyder (NSZK) borítékot osztott fel perforált mezőkre, J.O. Olbrich (NSZK) pedig nyomtatott papírlapokat.

De nemcsak a bélyegből lehet elindulni a forma felé, hanem fordítva is: a formából a bélyeg irányában. A legszebb ilyen munkát Robert Watts-tól (USA) láttam: a bélyegív egy nagy holdtérkép sötét csillagos éggel, mint háttérrel, s ez az A/4-es papírlap van perforációval bélyegekre osztva (az egyes bélyegek kitépése tehát meg is semmisítené a képet). Hasonló fölépítésű G.E. Marx Vigo (Argentína) bélyegíve is, amelyen kalligrafikus jelek sűrű erdejét látjuk, és ez előtt a háttér előtt egy tevekaraván vonul, a bélyegeket osztó és az állatokon is áthatoló perforálással mit sem törődve. A perforáción - és így több bélyegen - átfutó bélyegkép viszonylag gyakran előfordul, néha csak mint felirat, így Jaroslav Supek (Jugoszlávia) „TOTAL” feliratú bélyegívén vagy Carl Camu (NSZK) „camouflage” szövegű lapján. H.R. Fricker (Svájc) egyszerűen az ABC egyes betűit nyomta a bélyegekre, így csak az egész bélyegív ad ki teljes értelmet. Sajátos eset ebben a családban Jo-Anne Echevarría Myers (USA) bélyegíve, amely nem más, mint egy perforálással fölosztott egydolláros bankjegy. A felsorolt munkák érezhető rokonságot tartanak a neo-dada játékos vagy groteszk szellemével, de ismerünk kifejezetten esztétikus megoldásokat is, így Pat Fish (USA) hallatlanul finom márványpapír-felületeit, amelyeket bélyegekre osztott fel, vagy Győrffy Sándor (Magyarország) vörös hegedűt ábrázoló kis festményét, amelyet hasonló módon a perforáció oszt fel bélyegekké. Az alapgondolat a végtelenül nagy papír, amiből a perforálás apró bélyegeket szakít ki, de ezek a bélyegek csak részek - átvitt értelemben is, hiszen a művészbélyeg „nem áll meg” a bélyeg kereténél, hanem szellemi és kommunikációs erejénél fogva tovább halad, akár a földgolyót átfogó távíró- vagy telefonkábelek. Ezt a gondolatot próbáltam a „Post Infinite” (végtelen posta) című bélyegakciómmal kifejezésre juttatni. A különböző kivitelű bélyegeken az a közös, hogy a felirat jobbra-balra elhagyja a bélyeget, átfut a szomszéd bélyegekre vagy az érvénytelenítő pecsét szövegébe.

Sokan egyszerűen a meglévő postai bélyegekből készítenek művészbélyegeket. Ennek a bélyeget a bélyegből irányzatnak a képviselői közé tartozik Miles De Coster (USA), akinek Non-Postage-Stamps (nem-postai bélyegek) című munkája úgy készült, hogy egy rendes postai bélyegívet festett át feketére, s minden egyes bélyeg közepére még egy kerek lyukat is vágott. Tóth Gábor (Magyarország) változatosabban festette át a postai bélyegíveket, néha csak részben, néha egészben, egyszer feketére, máskor fehérre - s a bélyegívek így sajátos ritmusú szerkezetet mutatnak. Gaetano Colonna (Olaszország) a legkülönbözőbb országok bélyegeit vette, és csak annyit változtatott rajtuk, hogy az ország nevét a saját nevére írta át. Bernd Löbach-Hinweiser (NSZK) „No weapons into the space” („Fegyvermentes világűrt!”) felirattal nyomta a postai bélyegeket felül. Sebastian Brehmer (NSZK) egyszerűen szalagokra vágta a bélyegeket és kissé sűrűbben ragasztotta újra össze e részeket (ez a technika a cseh kollázs-művész, Jirí Kolar munkáira emlékeztet). Cestmir Kocar (Csehszlovákia) pedig párba állította a rendes postai bélyegeket az ugyanezekről a bélyegekről készült xeroxolt kópiával, mint árnyképpel. A postai bélyegek továbbfejlesztése, ilyen vagy olyan manipulálása természetesen kivezet a szűkebb értelemben vett művészbélyegek területéről. Leggyakoribbak azok a már grafikai lapnak tekinthető kompozíciók, amelyeken a postai bélyeget a művész a papíron vagy a borítékon „tovább rajzolja”, illetve más képekkel egészíti ki. Lehetetlen lenne e munkák mindegyikét ismertetni, jelzésként csak egyet emelnék ki, amelyik ezen a tárlaton is bemutatásra kerül: Enrico Sturani (Olaszország) a népszerű XXIII. János pápát ábrázoló bélyeget úgy ragasztotta fel egy aktot ábrázoló levelezőlapra, hogy a pápa áldó keze a nő melle után nyúl. Szélsőséges esetben a bélyegből tárgy, objekt is lehet - erre példa Guigou (Franciaország) nagyalakú kompozíciója, amely az ismert francia bélyeget, a fríz-sapkás női fejet ábrázolja, de mint egy téglából rakott falat. Ebbe a falba aztán egy kis rácsos ablak van vágva, és a rács mögött megpillantjuk a Franciaországot jelképező téglavörös kis bélyeget, most már eredetiben (ezt a különlegesen érdekes munkát Jean-Noël Laszlo küldte erre az alkalomra). A bélyegforma körül forgolódó munkák szinte észrevétlenül vezetnek át minket a technikai érdekességek területére. Érdemes megjegyezni, hogy a művészbélyegek elerjedése elképzelhetetlen lenne a xerox-kopírozás széles körű alkalmazása nélkül. A legtöbb bélyeg a közismert fekete-fehér fotó-kopírozás segítségével készül, de egy jelentős hányad a színes xerox-gépeket veszi igénybe (ott, ahol ilyen készülék egyáltalán hozzáférhető). Az egyszínű vagy többszínnyomású ofszetnyomás is kedvelt, de a színes nyomásra a művészek ott, ahol csak tehetik, inkább a színes xeroxot használják, mert az lakkos fényű, irritálóan erős színeivel agresszívabb hatást kelt, jobban felhívja magára a figyelmet.

Hogy sok Mail Art művész a gumipecsét technikából formált bélyeget (olcsó és könnyen variálható eljárás), azt számos példával lehetne illusztrálni. Ha itt Mario Lara (USA) finom arányú pecsételt bélyegeit, vagy Michaela Versari (Olaszország) rusztikusan egyszerű alma-pecséteit említem meg, azzal csak vaktában emeltem ki két példát a nagy tömegből. Sokkal ritkábbak a fényképtechnikával készült bélyegek. B. J. Tisa (USA) apró fotográfiái a legismertebbek ebben a családban, de szerepel e tárlaton Soós Tamás (Magyarország) „Day Art” bélyege vagy a színes fotót bélyegre alkalmazó Eleanor Kent (USA) munkássága is. Igen érdekes és még szinte járatlan út a komputer bevonása a bélyegrajzolásba. Az egyik lehetőség az, hogy a bélyegmotívumot a komputer rajzolja (illetve variálja) és a művész ezeket az ábrákat (például fotó útján) a bélyegre viszi át - ilyen megoldással élt Ginny Lloyd (USA), aki Marilyn Monroe arcvonásainak komputer által manipulált variációit vitte át bélyegre, vagy ilyen David Cole (USA) Paumonock Post című bélyegsorozata, amelyen komputer rajzok vannak a bélyegmezőbe applikálva. Még izgalmasabb azonban az a lehetőség, hogy a komputer kiírógépe rajzolja meg a kész bélyegeket is. Erre itt csak egy példát találunk: Shelton Wilder (USA) „Luna Stamps” című „holdbélyegeit”.

A technika kérdése nem elhanyagolható akkor sem, ha a művészbélyegek kronológiáját és elterjedési sűrűségét vizsgáljuk. Peter Frank, a kérdés egyik amerikai teoretikusa megállapította, hogy a műfaj az Egyesült Államokban és Kanadában vagy tíz évvel megelőzte az európai és dél-amerikai művészbélyegeket és ma is sokkal elterjedtebb ott, mint másutt. Ennek kézenfekvő oka a műfajnak a FLUXUS-ból eredő genealógiája (a FLUXUS elsősorban amerikai művészek ügye volt), de nem elhanyagolhatók a technikai problémák sem, amelyekkel az európaiak egészen az 1970-es évekig küzdöttek, ha rajzaikat olcsón nyomtatni vagy sokszorosítani akarták. Sok országban ma már az óvodások is kedvükre xeroxolhatnak, másutt - és ide sorolhatjuk a harmadik világ nagy területeit is - ezt még a diplomás művészek is csak ritkán tehetik meg. Éppen a komputertechnikával készült bélyegek mutatják, hogy az amerikaiak elsőbbsége, gyorsabb reagálása még mindig jellemző tünet. Másrészt viszont igen széles és érdekes a közben kialakult európai és latin-amerikai mezőny is. Az olvasó bizonyára észrevette, hogy e sorok írása közben én is arra törekedtem, hogy elsősorban ezek közül a művészek közül emeljek ki néhányat példaként, és ezzel ellensúlyozzam az eddig kissé Amerika-centrikus szakirodalmat.

Az Egyesült Államokban működő bélyegművészeket természetesen nem lehetne periférikusan kezelni. Már csak tömegüknél és munkaintenzitásuknál fogva is hallatlanul nagy hatással vannak a többire. Még inkább azonban annak a tipikusan optimista és felszabadult mentalitásnak a révén, amely különben is jellemző az amerikai művészeti élet sok területére. Egész sor amerikai Mail Art művész helyezte munkásságának a súlypontját a bélyegkészítésre, így E. F. Higgins III. (bélyegeinek a márka-címzése DOO-DA), Carlo Pittore (aki magával ragadó temperamentumának megfelelően néha Pittore Euforico néven nevezi magát, s akinek a bélyegein a „Post Me” szöveget olvashatjuk). E két New York-i nagysággal szemben állnak a nyugati partiak: Dogfish, akinek bélyegei fantasztikus változatosságról és koloritról vallanak, a sokoldalú és humorral teli Rocola, vagy az érzékeny rajzolatú Darlene Altschul (művésznevén Tarzana). A nyugati partiak meglehetősen szoros kapcsolatban állnak a kanadai Mail Artosokkal, ahol a bélyegkészítés szintén nagy múltra visszatekintő foglalkozás. Az egyik legjelentősebb gyújtópont kétségkívül Anna Banana tevékenysége a kanadai nyugati partokon, de nem hagyhatom ki azt az Artistamp néven működő művészt sem [Mike Bidner], aki néhány éve a világ művészbélyegeinek az összesített katalógusán dolgozik. Az európaiak közül csak egy mester éri el mennyiségben az amerikaiak termését, az olasz áruházcsoport-tulajdonos, Cavellini, akinek megvannak az anyagi lehetőségei ahhoz, hogy korlátlan mennyiségben nyomasson színes bélyegeket, nem törődve az ilyen tevékenységgel együtt járó értékdevalváló és inflációs hatással sem.

Ennek a mezőnynek a hangvétele direkt - önmagukat és a munkájukkal együtt járó örömet kiáltják világgá. Ezért, ha a belga Guy Bleus ontológiai mélységeket éreztető bélyegeinek a láttán egy Panofsky rangú művészettörténész-professzort kérnénk meg, hogy elemezze az európai mentalitással együtt járó tartalmi és ikonológiai kérdéseket, a most fölsoroltak esetében inkább egy Marshall McLuhan típusú kultúrfilozófus kommentárja lenne találóbb. Itt a bélyeg olyan médium, amely teljesen azonosult a közlendő tartalommal, a bélyeg maga az üzenet. Ebben a körben találjuk a legtöbb olyan munkát, amely a bélyegműfaj eredeti formájának megfelelően az „uralkodó” arcképét, vagy „hozzátartozóinak” vonásait mutatja be. A művészönarcképek és művészbarát arcképek Higgins III.-nál eredetileg nagyméretben festett portrék, melyek fotografikus úton kerültek a bélyegívekre. Carlo Pittore kedveli a dadaista ízű művésztalálkozók életképszerű megörökítését is, sőt újabban bokszolók nagyközeliben ábrázolt mozdulatait (rejtett önarckép?). Az önarcképpel szolgáló bélyegeket természetesen meg sem próbálhatom mind fölsorolni, csupán az olasz Vittore Baronit és a lengyel Henryk Bzdok nevét említeném még meg, akinél az arcvonások és a „Bzzz” föliratú hangulatkeltő zöngék zászlólobogtatásra emlékeztetnek.

A művészkollégák arcképcsarnokát fölvonultató bélyegívek már áthajlanak az antológiák területére. Emlékezetes Guy Schraenen (Belgium) „Portrait Postage” című sorozata, amelyet 1981-ben Libellus nevű Mail Art lapjának mellékleteként küldött szét a világban. Wulle Konsumkunst (NSZK) „Masters of Mail Art and Actionart” címmel adott ki hasonló bélyegívet. Egy-egy művész-összejövetel is alkalmat adhat ilyen antológiákra. Az egyik feltűnést keltő ilyen sorozat azoknak a Mail Art művészeknek szólt, akiket egy New York-i tárlatról (Franklin Furnace, 1984) igazságtalanul kizsűriztek! Rokon hangulatú az a másik sorozat, amelyet John Held Jr. (USA) készített egy „Mail Art Olympus” című arcképcsarnok nyomán, amelyet én festettem, s eredetileg egyáltalán nem bélyegek számára. Amikor nemrégen a kanadai Calgary-ban egy Mail Art szümpozionra nemzetközi társaság gyűlt össze, Russell Butler (USA) készítette el a résztvevők arcképsorát. A legfrissebb ilyen munka a „Los Angeles Marathon” címet viseli és a Creative Thing-Spiegelman-Meade-DKA művészcsoport közös terméke. Az arcképekhez tartozik, noha nem arckép, H. R. Fricker (Svájc) híressé vált árnyék-fantomja - eredetileg gumipecsét, majd különböző változatban bélyeg is. Fricker volt az, aki meghirdette a Mail Art művészek „decentralizált világkongresszusát”, azaz kis létszámú alkalmi összejövetelek fölvételét a „nagy Mail Art egészbe”. Csak természetes, hogy az ilyen találkozók remek alkalmat adnak közös bélyegívek kiadására.

Az ilyen antológiák persze már áthajlanak a katalógus műfajába, arcképek helyett a beküldött egyéb természetű munkákat lehet bélyegformátumra lekicsinyítve kiadni - s ezzel a terjedelmes katalógust megspórolni. Edwin Varney - úgy is mint Big Dada - már a hetvenes évek közepén adott ki ilyen bélyegíveket Kanadában, s ezt követték a különböző bélyegantológiák és katalógus jellegű ívek: Al Souza (USA), Artpool [World Art Post] (Magyarország), Vittore Baroni [Arte Postale] (Olaszország), Peter Küstermann [porto edition] (NSZK) stb. Egyik-másik ilyen bélyegív rendszeresen is megjelenik, mint egy folyóirat, például Baroni munkái. Creative Thing (USA) címet is adott a bélyegperiodikájának: „Rant”. Az egyik legszebb bélyegantológiát J. P. Jacob (USA) jelentette meg azokból a bélyegtervekből, amelyeket művészbarátai a házassága alkalmából küldtek a számára. A címe „Wedding Post”.

A művészbélyeg sem kerülheti el természetesen, hogy az örök idolok ne kapjanak szót a lapokon. Marilyn Monroe nevével találkoztunk már, Higgins III. (USA) elkészítette az elmaradhatatlan Mona Lisa változatot is. A mai alternatív társadalomban azonban gyakran nem a faszcináló személyiség, hanem csak annak kvintesszenciája, a szex, illetve a szexet jelző szimbólumok és jelek jutnak nagyobb szerephez, így a művészbélyegeken is velük találkozunk inkább. Anna Banana (Kanada) erotikus performance-ai és „Bananapost” hímzésű bélyegei bizonyára úttörő jelentőségűek voltak, de hasonlóan erotikus töltésűek Paweł Petasz (Lengyelország) „Atlantis Post” feliratú bélyegei is. A legegyértelműbb erotikus munkákat két jugoszláv művésztől láttam: Andrej Tismára és Miroljub Todorovic-ra gondolok. A szignálszerű ábrák természetesen más, közérdekűbb (vagy a köz által jobban megtűrt) ügyeket is szolgálhatnak. Buster Cleveland (USA) „Budapest-Dada” bélyegíve betűjelek kompozíciója, Cracker Jack Kid (USA), „Cultural Communication Issue” című íve hasonlóan vizuális szimbólumokra korlátozódik. Mindkét munka egyúttal valamilyen nemzetközi Mail Art eseményre utaló kiadvány is, tehát az antológiák rokona. Igen érdekesek Mark Pawson (Anglia) bélyegei, amelyeken az Európai Közös Piac áru-termékein látható digitális leolvasású áruszám vonalkákból álló jele szerepel. Míg számos szignáljellegű bélyeg a konkrét költészet, illetve a vizuális költészet rokona és annak mintegy mini-kiadása, Pawson kommersz eredetű jeleket „lop” és értelmez át a bélyegei számára.

Befejezésül hadd térjek vissza az európai művészbélyegek, és azon belül is a kelet-európai munkák méltatására - egy Budapesten rendezett kiállításon ez végül is indokolt. Csak az utóbbi időben terjedt el a technikailag tökéletesebb munkák készítése - a legtöbb korai művészbélyeg gumipecsételéssel vagy linóleumdúccal készült. Olyan professzionista szépségű bélyegek, mint a kelet-német Rehfeldt házaspár munkái, sokáig ritkaságszámba mentek. A kelet-európai Mail Art művészek inkább a kötetlen formájú grafikai lapokhoz, rögtönzött és egyedi kivitelezéssel készült rajzokhoz vonzódtak. Amikor bélyegeket kezdtek csinálni, azok is inkább közvetlen gesztusok, mint nyomdatermékre emlékeztető grafikák voltak. Érdekes párhuzamként kínálkozik a latin-amerikai országok művészbélyegtermése: Edgardo Antonio Vigo (Argentína) esztétikailag tökéletesre érlelt bélyegművészete meglehetősen kivételes, tipikusabbak César Espinoza mexikói szabadságharcos jelenetei vagy a brazil Jairo Figueiredo improvizáltnak ható gumipecsét-technikájú bélyegei.

Birger Jesch (NDK) munkáin a rajzoló kéz és a gondolkodó fej dominál, s nem a technika („Duftmarke” - „illatbélyeg” feliratú bélyege egy folyadékcsöpp nyomait őrzi, egy másikon az „acid stamp from the XX century” - „sav-bélyeg a 20. századból” - feliratot olvassuk). Paweł Petasz (Lengyelország) a hetvenes években „Petapost of Freedonia” néven forgalmazott házinyomású bélyegeket. Ezeken nem annyira az irónia, mint inkább a Mail Artban, vagyis e művészeti szubkultúra megváltó szerepében való hit tükröződik - elég szokatlan dolog az egyébként játékos ízű nemzetközi mezőnyben. „The ability to art. A root of democracy.” (A művészetre való képesség a demokrácia gyökere.) „Wash your brain - Mail the slops” (Mosd ki a fejed és postázd a mosdóvizet), vagy az „In art we trust” (A művészetben bízunk) olyan bélyegfeliratok, amelyek nemcsak önkényes angolságukkal kelthetnek feltűnést, hanem a közéleti moralizmust vagy a vallásos fordulatokat átformáló és a Mail Artra alkalmazó leleményességükkel is. Arra utalnak, hogy bár az intézmények lassan befogadják ezt az új és szokatlan profán műfajt, maguk a bélyegeket készítő művészek mégis közelebb állnak ahhoz a tartományhoz, ami a művészet elmúlt évszázadaiban az internacionalizmus legkedveltebb formája volt: az Utópiához.