Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG
III. A TILTÁS
Néhány szóban ki kell térni a tiltás magatartásformái felrajzolására, mivel úgy érezzük hogy tendencializmusában erősen hozzátapad a művészeti gyakorlathoz, s hogy a művészettel alkotott szimbiózisa mind a mai napig érezteti hatását.
Nyilvánvaló tény, hogy a tiltás, a szankció intézménye kezdetben a politikai ellenfelek kiszorítására irányult. E vonatkozásban nem vitázunk szándékaival. Sajnálatos azonban, hogy ez az intézmény nem éppen ideológiai színvonalon élte meg történetét. Az idők során olyan változásokon ment keresztül, melyek azt tükrözik, hogy a milyenségét kiszabó hivatali emberek pillanatnyi műveltségi és ízlésszintje szabta meg, mi engedhető meg és mi nem. Olyan torzulás ez, amely nyilvánvalóvá teszi a nem ideológiai típusú szankcionálás gyakorlatát (holott bevezetésének szándéka kifejezetten ideológiai indítékú volt). Tükrözi azt a konfliktust, ami a mindenkori "hivatali ember" kívüli és a "művészember" belüli szemlélete között szükségszerűen fennáll, megtetézve mindezt azzal az ellentmondással, hogy a hivatali ember deklaráltan megkapja az államért való felelősséget, s e felelősség jogkörét, míg a művész sosem! Holott legalább a paritás elvét érvényesíteni kellene.
Olykor a hivatali ember államot képviselő, testesítő jogköre ott is ellentmondásos, hogy szakmai gyakorlatban, problémalátásban, elkötelezettségben, a szakmáért élő fanatizmusban és ismeretekben alatta marad a művésznek, annak ellenére, hogy mindkettőjüket ugyanaz az állam nevelte, tanította, választotta az adott funkcióra. Olyan ellentmondástömeg ez, amely a szankció intézményét mind a mai napig kedvezőtlenné minősíti. Igaz, az utóbbi időben szívesebben esik szó bírálatról, de ha olvassuk az új típusú bírálati rendszerekkel kapcsolatos tervezeteket, láthatjuk, hogy ezekben is központi hangsúlyt kap a szankció elve. Rendszerint a minőség érdekében kerül említésre. A minőség azonban furcsa bástya. Nem szankciókkal lehet bevenni, hanem olyan objektív–materiális, közösségi feltételek mentén, amelyek az elkötelezettség, az érdekeltség és odaadás fanatizmusát állítják a közönyös végrehajtás, a tessék-lássék közművelés és kultúrpolitikával szemben.
A művész és a hivatali ember közötti antagonisztikus ellentét legrosszabb fórumát épp a szankcionáló rendszerekben nyeri el. Holott éppen a minőség és annak terjesztése érdekében a nyitott együttműködés szellemét kellene erősíteni. (Nem akarunk példákat sorolni arra, hogy hová vezettek a szankcionáló és diszkriminatív intézkedések a labdarúgásban, atlétikában, bizonyos tudományágakban stb.)
Nyilvánvalóan tükrözi a szankcionálás ellentmondásait – s ezért érdemes felidézni – Domanovszky Györgynek, egy bírálati munkával kapcsolatos vitán elhangzott (1965-ben) megjegyzését, miszerint "a zsűrizés nem elvi kérdés, hanem véres gyakorlat".
Ha a tiltás időbeni változásainak folyamatát áttekintjük, az alábbi sorozatot kapjuk.
1) Tiltás mindennel szemben, ami kívül esik a napi politikai igényeken. (cca.1950–54)
2) Tiltás mindennel szemben, ami a napi művészet-politikai szempontok szerint nem közérthető és közcélú (cca. 1954–67)
3) A tiltás, mint politikai szükségességének tételéből adódó szankcionáló, de a kezdeményezéseknek, vizsgálódásnak is helyt adó. (cca. 1967–75)
4) A tiltás eszme eltávolodik eredeti funkciójától, s bár a bírálati munkában továbbra is a szankcionáló típusú alapállás a jellemző, a tiltás csak a mélyebben problematikus esetekkel szemben érvényesül. (cca. 1975–)
Nem kívánjuk elemezni a tiltás hatás és kölcsön, vagy éppen visszahatás vonatkozásait. Tény, hogy minden vonatkozásban hamis értékrendet teremtett. Volt idő, amikor a közönség kifejezetten a tiltott, majd később a megtűrt kategóriába sorolt művészek iránt érdeklődött. Emlékezhetünk a székesfehérvári új művészeteket bemutató kiállítássorozat kezdeteire, amikor teli szerelvények, érdeklődőkkel zsúfolt vonatok indultak a Déli Pályaudvarról Székesfehérvárra. Vagy gondoljunk arra, hogy pl. Vasarely pompőz művészetének milyen sikere volt, s hogy 107.000 ember nézte meg a Műcsarnokban. Hol vannak már azok az idők, amikor a tegnap még tiltottak ilyen pozíciókat bírhattak, amikor a tiltás alatt állók jobb körülmények esetére világszínvonalukról képzelődhettek.
A tilalmak oda és vissza egyaránt hatottak. Romboló hatásuk nem kímélte a támogatottak világát sem. A tiltás történetében fel-felbukkanó rehabilitációk sok művészt megzavartak. Az értékrendek hirtelen változásait sokan képtelenek voltak felfogni és megérteni, így összezavarodtak. De a korábban tiltottak is elvesztették szellemi eldorádójukat.
Bár a tiltás legrosszabb emlékeit magunk mögött tudhatjuk az időben, mégis erősen tovább él az általa okozott, magatartásainkban tapasztalható kényszer, az, hogy a problematikusabb, nem garantált leképezések és kifejtések iránti érzékenységet nagy általánosságban nem fejlesztettük ki, s olyan formán állunk a dolgokkal, mintha azok zöme nem is érdemelne figyelmet. Pedig a művészet legfőbb varázsa és izgalma, sőt társadalmi hatása is mindig az új funkciókra és közegre való orientálást jelentette.
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG