Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG

IX. A LEHETŐSÉG

A nyugati kritikai irodalom az utóbbi harminc esztendőben rászokott arra, hogy stílus-dekádokban gondolkozzék. Így terjed aztán, hogy míg korábban századokra, majd a századok első, illetve második felére, ma 50-es, 60-as, 70-es dekádokra bontjuk a művészi történéseket. Mindezek következtében nem egy helyén a világnak tesznek fel kérdéseket arra, hogy milyen lesz a nyolcvanas évek művészete. Sok országban kritikusok és művészek foglalkoznak azzal, mi módon őrizhetik meg a művészeti vezető szerepüket a világban. Kissé hamis útja ez azoknak, akik az élen vannak, de kétségtelen tény, realitás, hogy manapság a művészet jövőjét is tervek alapján alakítják. Nálunk ilyen gondok nincsenek, hiszen jóformán arról sincs tiszta képünk, mi történik éppen a jelenben. Még a szakma sem tájékozott egymás tevékenységéről, nemhogy a közönség.

Felmerül a kérdés: vajon milyen lehetőségeket kap a 80-as években az a fajta művészet, amelynek revelácós és vizsgálódó elkötelezettsége van? Szükséges lenne a művészetre fordított költségvetésekben némi egyensúlyra törekedni, hogy az ilyen típusú munkákra is jusson némi pénz.

A lehetőségek sorába tartozna, hogy a közönség érdeklődését erősítsük a jövőben. A Műcsarnok harmadfélszázados csipkerózsika álmából mostanában kezd éledezni. Jó lenne, ha minden évben tarthatna egy tavaszi és egy őszi szezonális tárlatot, ahol az éppen aktuális művészeti problémák kerülnének bemutatásra. Még így is igen kedvező arány állna fenn a nem aktuális kiállítások javára. Tíz hónap állna az utóbbiak rendelkezésére.

Ugyancsak szükség lenne specializált műhelyfórumokra, kis kiállítótermekre, amelyekbe szinte belebotlanak az emberek. Ezeket a kerületi tanácsok keretei között lehetne üzemeltetni. Jó például állíthatjuk a józsefvárosi galériát, a budaörsi bemutatótermet. Arra is szükség lenne, hogy ezeknek a helyeknek legalább a képes levelezőlap szintjén legyen a nagyvilágba szétpostázható propagandájuk. Ennek híján, hogyan is remélhet bárki műtárgy exportot a világba. Ennek kapcsán vetődik fel ez a kérdés. Egyáltalában tudjuk mi, hogy mennyit tudnak rólunk a világban? S azt tudják-e, amit ők akarnak, vagy amit mi szeretnénk? Talán éppen a szervezés és a lehetőségteremtés vonalán kellene leginkább jó tendenciákat szorgalmaznunk, hogy új feltételekhez juthassunk a művészetek területein. Bár nem vagyunk olyan gazdagok, mégis van és joggal lehet olyan érzésünk, mintha a rendelkezésre álló anyagi javakkal nem éppen a legjobban gazdálkodnánk. Csupán feltételezés, de megkockáztatjuk. A manapság művészetekre fordított eszközök átszervezésével akár kulturális nagyhatalom is lehetnénk.

Itt vetődik fel a kérdés, végül is mi mindenben különbözünk a vezető művészeti fórumok lehetőségeitől.

1) Magyarországon művészetet csak elvétve vásárolnak inveszt megfontolásokból. Bár léteznek aukciók, melyeken művészeti alkotások üzleti céllal cserélnek gazdát, ezeknek a vásárlásoknak azonban nincs számottevő léptéke. Az aukciókon kalapács alá kerülő művek általában nem a közelmúlt alkotásiból kerülnek ki. Művészettel kapcsolatos üzleti spekulációról tehát nálunk nem lehet beszélni.

Ily módon a műtárgy finom, de hatékony gazdasági ösztönzői nálunk egyáltalában nem érvényesülnek. A magasabb szintű pénzügyi rendszerekben a műtárgyaknak speciális funkciói vannak, amelyek kissé hasonlítanak azokhoz a víztározókhoz, amelyekbe árvíz idején vizet engednek, hogy aztán aszály idején öntözésre használják. De ugyancsak a pénzügyi és gazdasági rendhez illeszkedve a műtárgy elláthat inspirációs, kommunikációs feladatokat is. Nem véletlen tehát, hogy a Das Capital című magazin minden évben kiad egy listát, amelyben bizonyos pontszámok alapján felsorolja a világ száz legsikeresebb művészét. A pontszámok egyrészt kulturális, másrészt gazdasági mutatók alapján állnak össze.

Ha a fentieket szabályként értékeljük, bizonyos fokig a szocialista közegben is érvényesülniök kell. Feltételezzük, hogy a kulturális produkciók, ha áttételesen is, de ösztönző hatással vannak a termelésre.

2) Magyarországon nincsenek valós értelemben számba vehető műgyűjtők, így a művész egyetlen kereskedelmi, illetve beruházási apparátusnak dolgozik.

3) Magyarországon életmű-terjedelmű gyűjteményeket csak állami eszközökkel lehet finanszírozni.

4) Egy-egy újkeletű probléma körüljárásában és kimunkálásában a művész szinte teljességgel magára hagyatott. Általában nem számíthat arra sem, hogy mentális oldalról segítséget és megerősítést kapjon.

5) A művész a legújabb technikához eleve nem jut hozzá. Egyrészt, mert azok nem olcsók, másrészt, mert a piacon beszerezhetetlenek. Pl. színes videó stb. Ez a körülmény eleve alacsonyabb technikai nívót eredményez.

6) Művek és művészek nemzetközi mozgása korlátozott.

7) Nincsenek olyan, viszonylag kicsiny kiállító helyiségek (és olyan számban), hogy a művész egy-egy rövidebb és kevés műből álló cselekvéssorozatát azonnal bemutathassa.

8) Késéssel jelentkező kritika, amellyel a művész nem vitatkozhat, mivel nincs publikációs fóruma.

----

Közeledve a befejezéshez, óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen pannót is festettünk a hetvenes évek magyar művészetének tendenciáiról? Kaptunk-e választ arra, hogy milyen is ez a kép valójában? Objektíven tettük-e fel a kérdéseket? Egyensúlyban tudtuk-e tartani észrevételeinket a fennálló művészi valósággal?

Egyet minden bizonnyal igyekeztünk elkerülni, mégpedig, hogy művészeti tendenciákat konstruáljunk. Kritikai megközelítésünkben elkerültük azokat a részleteket, amelyek az egész kép átlátását zavarták volna, s elterelték volna figyelmünket arról, hogy jobban szemügyre vegyük önmagunk környezettel alkotott és kevéssé tudatosított viszonyait.

Értve környezet alatt a közvetlen szféránkat és a nagyvilágot egyaránt és egységként.

Bizonyára többet lehetett volna foglalkozni és konkrétabban is bizonyos tendenciákkal. Nem tagadjuk le, hogy a tendencializmus nem éppen szimpatikus számunkra, s hogy a művészet esetenkénti problémáit fontosabbnak tartjuk, mint az azokkal kapcsolatba hozható átlagoló esztétikai rendszerek érvényesítését.

Legfőbb szándékunk az volt, hogy a tendenciákon kissé túltekintve megpróbáljuk a jelen művészetével kapcsolatos kérdések egy részét átgondolni. Ki nem mondottan végigkísértett bennünket ebben az írásban, hogy vajon jelenlegi helyzetünkben mi fontosabb? A művek vizsgálata, vagy azoknak a problémáknak érintése, amelyeknek tudomásulvétele nélkül alig léphetünk tovább, s amely problémák már-már majdnem az új művészet művészi mondandói is ugyanakkor.

________________________
Forrás: Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tájékoztatója, 1980/3–4, 7–20. o. A művészeti írók 1979. évi tanulmánypályázatának díjazott munkája. [Az eredeti megjelenéshez képest a helyesírást, ahol szükséges volt, javítottuk – artpool.]

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG