Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG

V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA

Az egyén tevékenysége, bár befolyásolt a tradícióktól, neveltetéstől, helyi gazdasági lehetőségektől stb., az úgynevezett nemzeti jegyek nem feltétlenül jutnak érvényre a művekben.

Amikor kiemelkedő képességű művészek egy-egy új korszakot indítanak el, életművüknek bizonyos érésre van szüksége (általában a környezet kulturáltságának függvényében) ahhoz, hogy annak szuverén tartalmaira és kifejezési módjára, a művek önmagában is érvényes valóságára ráépülhessen a nemzeti tulajdonba vétel történeti ténye.

E nemzeti, közösségi birtokbavételnek hallatlan szerepe van abban, hogy kontrasztos és új, tehát még "idegen"-nek tűnő művészet beépülhessen egy nép kultúrájába.

Jellemző, hogy a legkiemelkedőbb alkotói egyéniségek már nem képesek egy-egy nemzeti kultúra részévé érni. Annyira túl vannak e szinten, hogy esetünkben csak világméretű beépülésről beszélhetünk. Picassót már képtelenség francia, vagy spanyol rendszerek következményeként elhelyezni és értékelni. De hasonló a helyzet a korszaknyitó amerikai Pollocknál is, aki a festészet olyan analitikus kérdéseit vetette fel, amiben eredendően semmiféle amerikai vonás nem lelhető fel. Mégis az ő felvetéseire épült rá egy követő, új nemzeti képzőművészeti kultúra. Ugyanakkor az egész világ művészete tudatosította leleményeit. Más kérdés, hogy az amerikai művészetpolitika és kriticizmus, milyen ragyogóan sajátította ki a nemzeti kultúra számára Pollock korszakos művészetét, gondoskodva arról, hogy ezt mint tipikusan és csak amerikait vigye be az emberek tudatába. Érdekes, hogy a fasiszta Spanyolország kultúrpolitikájának kisebb gondja is nagyobb volt, semmint hogy Picassóra ilyen szempontból odafigyelt volna.

Tény, hogy egy-egy művészi jelenségnek, mintának időre van szüksége ahhoz, hogy a nemzeti birtokbavétel révén hovatartozását elnyerje.

A tárgyakkal kapcsolatban a birtoklásnak igen jelentős szerepe van. Erről nem szabad elfelejtkeznünk. Bár kézenfekvő tény, hadd említsük meg a birtokbavétel apróbb eseteinek jellemzőit. Amikor valamilyen szériaterméket, inget, cipőt, felöltőt vásárolunk, a tárgyak attól lesznek a miénk, hogy birtokba vesszük, használjuk azokat. Bár e tárgyak hasonlók, mint a másoké, mégis azt mondjuk róluk: az én ingem, az én cipőm stb., s egy idő után valóban a miénkké válnak, mivel felruházzuk azokat a használat, az együttélés kopásaival, foltjaival, sérüléseivel. Végül is ez utóbbiak összessége szabja meg az adott tárgyak hovatartozását.

Az olyanfajta művészetek, mint pl. a geometrikus, vagy analitikus festészet stb., csak ezúton válhatnak a nemzeti kultúra részévé.

Egyébként történelmi visszapillantásban a népművészet is hasonló módon vált egy-egy néphez, népcsoporthoz kötötté. Pl. bizonyos csíkrendszerek használata magyar, míg másfajta összeállítások használata a román, vagy szlovák kultúra része lett. A csík mint elemi vizuális eszköz és ennek a kontextusai így bizonyos birtokbavételi és egyben kisajátítási folyamatokon mentek keresztül. Ez az itt említett kisajátítási mód válóban létezik, s nem árt számolni vele, mert amit egy közösség a művészetben magáénak tulajdonít, az képletesen szólva többé nem lehet a másoké. A késlekedők így behozhatatlan hátrányba kerülnek, s a végén már-már csak egy epigon szerepre telik. A művészeti verseny (mert van ilyen!) kegyetlen, egyáltalán a szellemi elsőbbségért vívott küzdelem nem éppen finomkodó, s aki ráérős és ernyedett, az mindenről lemarad. Végül beáll az a szomorú helyzet, hogy idegenek mondják ki, mit fogadnak el az illető közösségektől nemzetükre jellemző művészetnek, s mit nem. A múltban így váltunk csikós, gulyás, paprikás nemzetté, miközben az amerikai atomenergia-bizottság majd teljes létszámban magyarokból állt! S ami a mát illeti, nem véletlen, hogy a külföld reakciói elsősorban a bukolikus, magyarkodóan naív, s az effajta művészetet minősítik elsősorban ránk jellemzőnek, szinte teret sem engedve az új minták nemzetközi kibontakoztatásának! Kritikusaink nagy része – szomorú – ezt örömmel és elégedettséggel nyugtázza.

Pontosan arról van szó, amit J. M. Lotman szovjet irodalomtörténész és szemiotikus oly világosan mond ki: "Mivel a történelem során az új világmodellek heves konfliktusok közben jöttek létre, a kultúra történetének valamennyi új korszaka kontrasztos elveket választott ki a maga számára. Mivel a választható elvek száma véges, így a kultúra kódjainak története egyúttal a jelrendszerek strukturális elveibe való egyre mélyebb behatolás története lesz."

Az egyén mintaalakító tevékenysége során tehát elsődlegesen a kontrasztosság elve érvényesülhet, amely bizonyos esetekben hagyományokra épül, mint pl. Bartóknál, Sztravinszkijnál, Rauschenberg, Warhol, Rivera esetében. Ugyanakkor egyáltalán nem jut érvényre Schönberg, Christo, Stella, Costa művészetében. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a nem tradicionális hovatartozás ab ovo semmiféle eszmei, elvi hátrányt nem jelenthet. Vannak ugyanis általános emberi praktikumok, problémák és jelenségek, amelyek az egész emberiséget egyaránt érdeklik és foglalkoztatják. Ezek feldolgozása és fontossága semmi indokból sem sorolható másodlagos helyre.

Az új szuverén minták felvevő közegének sajátosságairól is érdemes szólni, mivel nem minden nemzeti közösség alkalmas arra, hogy lehetőséget és befogadást teremtsen az új emberi minták és jelenségek számára. A művész több oldalról is társadalmi kényszer alatt áll. Saját elkötelezettsége és közössége automatista követelésrendszere közé ékelődve fejti ki tevékenységét. (A klasszikus mecenatúra védőszárnyai már rég a múlté.) Az egyén mintaalakító függetlensége tehát sok esetben csupán illúzió. Mégis ennek megőrzése olyan funkció, amely nélkül nincs művészi cselekvésbe vetett hit. Az egyén mintaalakító igénye bár tartalmaz a közösségi tudatot meghaladó elkötelezettséget, eleve sosem elidegenedett. Azzá rendszerint közössége változtatja azon gyakorlati lehetőségéből adódóan, hogy végül is rajta múlik: mit vesz birtokba és mit nem.

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG