Rózsa T. Endre - Kukorelly Endre - Földényi F. László [hang]
Hogyha Duchamp-ra gondolok, akkor nekem mindenek előtt nem a művészet jut eszembe, és rövid előadásomban abból a gondolatból indulnék ki, amit Birkás Ákos az előbb jelzett, hogy Duchamp egy negatív parancsot adott föl, hogy soha semmilyen gesztust nem szabad megismételni. Véleményem szerint e mögött a parancs mögött kimondatlanul is ott húzódik az a felismerés, hogy ne ismételj meg semmilyen gesztust, hiszen az életedet sem tudod megismételni.
Saját egyszeriségének a beismerése óhatatlanul a káosz gondolatához vezeti az embert. Ha elfogadja az elfogadhatatlant, vagyis hogy élete soha nem fog megismétlődni, hogy az a lény, akit ÉN-nek nevez, se korábban nem létezett, se később nem fog még egyszer létezni, hogy az az arc, amelyet visel, vele együtt örökre eltűnik, akkor életét csodának, megfejthetetlen titoknak, kinyomozhatatlan véletlennek kell látnia. És mi egyéb lenne a káosz, mint a véletlen uralma, amelyben minden egyszeri, megismételhetetlen, és aminek végső ismérve a totális szétfelé tartás, a dezorganizáció. Olyasmi, amire szavak sincsenek. A világ sok mindent elkövethet az emberrel, lejárathatja, kifoszthatja. Egyvalamit mégsem tehet, nem irthatja ki belőle a lénye mélyét uraló káoszt, nem foszthatja meg léte egyszeriségétől, nem veheti el tőle a halálát.
Mi egyéb lenne a Marcel Duchamp által gyakorolt anarchisztikus esztétika, mint annak belátása, hogy ha az ember amúgy is rendelkezik ezzel a különös hatalommal, akkor próbáljon meg erőt is meríteni belőle. Tanuljon meg élni a halállal, valahogyan úgy, ahogyan a világ is él a világi hatalommal. Nem a minden életet meghatározó káosz tagadása a szabadság, hanem e káosz felismerése. Csak ekkor adatik meg az az elfogulatlan pillantás, aminek birtokában az ember, ha nem is boldogabb, de legalább kevésbé kiszolgáltatott. Ez a felismerés éppen az abszolút intenzitással ragyogó pillanatokban lepleződik le. Nagyon is érthető, hogy az ember ilyenkor mégoly közel kerüljön is a halál gondolatához, nem válik búskomorrá, bár az örömtől sem kezd el fényleni az arca. Marcel Duchamp kifejezésével élve: magatartását ilyenkor a meta-irónia határozza meg, abból a felismerésből következően, hogy – újfent Duchamp-t idézve – nincsen megoldás, mert nincsen probléma.
Maga Duchamp egy olyasfajta látásmódra törekedett, mely nem foglalkozik a dolgok összehasonlításával, egybevetésével, és amelynek birtokában az ember mindenre úgy tud tekinteni, mintha életében először pillantaná meg. Az a feltevés húzódik ennek mélyén, hogy a törvényszerűségeket az ember csempészi bele a világba, mely valójában abszolút anarchisztikus. És ha az intenzíven átélt pillanatokra emlékezünk, akkor ez nem csak feltevés. Ilyenkor valóban minden egyszerinek, összehasonlíthatatlannak tűnik. Az anarchizmus belátásához végül is nem kell elméleti előkészület. Az, ami az ember számára a legközvetlenebb bizonyossággal rendelkezik, vagyis a saját élete, maga is kicserélhetetlen, összehasonlíthatatlan és egyszerű. Ez a személyes élet egyedül a keletkezés és az elmúlás parancsának engedelmeskedik, ami azonban nem törvényszerű, hanem vak és befolyásolhatatlan. S ha Duchamp neve fölmerült, akkor ne feledkezzünk meg a dadaizmusról sem, amelyet még ma is be nem vallott szándékossággal következetesen félremagyaráznak, s a mélyén dúló anarchizmust a felszínen megjelenő játékosságra szűkítik le. Pedig a dada azzal, hogy a véletlent, a kiszámíthatatlant törvényerőre emelte, nemcsak a játékról és az öncélú élvezetről tett tanúbizonyságot, hanem arról a mélabúba ágyazódó felismerésről is, hogy a legtávolabbi horizontok is mibennünk húzódnak. Hiszen az ember nem vonhatja ki magát az egyetemes szétesésből. Még amikor a rend álarcával próbálja elfedni a káoszt, akkor is a maradéktalan anarchiát gyakorolja.
Vajon a rendteremtés elszenvedése valami olyasminek, amiről sejtelmünk sincs és amiről semmilyen fogalmat sem tudunk alkotni magunknak? A rendteremtés is a halálra való készülődés egyik változata lenne?
(Köszönöm szépen.)
következő előadó: Kukorelly Endre