APOKRIF ELŐADÁS
Körner Éva egy kicsit tévesen jelentette be a programot, mert való igaz, hogy a múlt héten egy akciónak tekinthető bemutatót tartottam, most viszont ennek az elemzését próbálom adni; miképp jutottam oda, hogy éppen azt csinálom, amit csinálok. Műfaji tekintetben borzasztó nehéz a döntés, mert semmiféleképpen nem érzem magam igazán sem a performance-hez, sem a happeninghez tartozónak; az az érzésem, hogy mindezzel csak érintőleges kapcsolatom van. Én semmi mást nem teszek, mint az azokban kiharcolt szabadságot fölhasználom saját céljaimra. Arról van szó, hogy bizonyos gondolatmeneteket fölerősítek akciókkal vagy éppen ellenük dolgozom, de visszatekintve akcionista magatartásomra, mindig a fogalmi szinten volt a hangsúly, és maga az akció ennek mindig a második szólamát képezte. Vagy úgy, hogy ellene dolgozott, vagy úgy, hogy bizonyos hangsúlyokat tett rá, vagy úgy, hogy kioltotta azt, amit mondok. Ez áll legközelebb a meggyőződésemhez. Mindig is az volt a szándékom, hogy megpróbáljam egy gondolat minőségét állapottá alakítani. Nem tudom, hogy van-e ennek neve - valószínűleg nincs, de majd keresünk egy nevet.
A most következő elemzésben a Marly tézisekre fogok támaszkodni. E tézisek a Marlyban előadott művészetelméleti téziseim, amelyekben sikerült valamennyire megragadnom ezt az egyre furcsább jelenséget, amit művészetnek neveznek. Ott a következő felosztást javasoltam egy jelentésrendszer megragadásához:
1. A "Mit csinálunk", tehát a tematika, azaz tulajdonképpen maga a jelenség. 2. A "Hogyan csináljuk". 3. A "Mit és hogyan" - művészettörténeti kontextusban, beleértve saját, eddigi munkásságomat és minden egykorú művészeti munkát, amiről tudok. Amikor valaminek a jelentése eldől vagy egyértelműen felhangzik, akkor világos, hogy mindenkinek a tudatába és a tudata alá is belejátszanak azok a művészeti tapasztalatok, amiket odáig szerzett. A művész tehát, mikor elgondol valamit, állandóan szemmel tartja azt a környező és megelőző művészeti tevékenységet, ami a munkáját körülveszi. 4. A "társadalmi, politikai és kultúrtörténeti szempontok" Az tehát, ami egy dolognak a jelentését szintén állandóan különbözőképpen módosítja. Egészen más érvényű az, amit itt csinálok, vagy Ausztráliában, vagy Kanadában; vagy most, vagy 100 évvel később, vagy 100 évvel ezelőtt. Mindennek más lesz a jelentése. Ezek a jelentések egy műalkotásnál vagy egy művészi tevékenységnél állandóan egymásba játszanak, egymást motiválják, és jó esetben egymást kioltják.
A jelen előadással értelmezett akciómban a következő elemeket alkalmaztam: A Bibliát, 5 üveg különböző gyógyvizet: 2 üveg Parádit, 1 üveg Salvust, 1 üveg Igmándi keserűvizet és 1 üveg Ferencz József keserűt, 1 cserép szobanövényt és 1 feliratot. {A feliratot próbáljuk levetíteni. A következő képet kérem.) Ez a legvége az akciónak. Az, hogy miért fordított sorrendben vetítem le, majd ki fog derülni az előadásból. (Most vetítsük sorban!) Itt az egyik gyógyvizet éppen kiöntöm. Tudni kell, hogy a Bibliából a Prédikátor könyvét olvastam fel, nagyon csekély kihagyással, majdnem az egészet. Itt ittam (tovább, gyors tempóban), itt csak egyszerűen olvasok (tovább, maximális tempóban kérem), itt egy félig tele gyógyvizet eldobok, itt nyúlok az utolsó gyógyvíz után, ez a Ferencz József, itt le akartak fényképezni pont akkor, amikor a legrosszabb volt. Itt sikerült eldobnom. Ezt a fényképet nem egészen értem, mert azt a száljellegű csíkozást, ami az üveg eldobásánál kialakult... Itt egy másik üveget dobok el, itt is, ott van a levegőben megint az a bizonyos csíkozás. Itt iszom, iszom, öntözöm ezt a szobanövényt gyógyvízzel, itt csak egyszerűen olvasok. Itt megpróbálom, azt hiszem, kinyitni a gyógyvizeket, itt megpróbálok leülni előadást tartani, itt van az a bizonyos kínos szituáció, ami a neheze nyilván egy pincér foglalkozásának. Most (ugyanezt, ha lehet negatívban) újra végigmegyünk rajta visszafelé, ami annyit jelent, hogy itt most ezt az akciót visszavonom. Semmi esetre se művészi megfontolásból, hanem egyéb megfontolásból. A másik jelentése annak, hogy ezt most negatívban is levetítem: a Prédikátor könyvében az áll, hogy járj mindig fehér ruhában és az olaj se hiányozzon a fejedről. (Vö.: Prédikátor 9:10.) Mondjuk, az olajat csak átvitt értelemben tudom teljesíteni, mármint úgy, hogy vaj van a fejemen. Az látható, hogy az összeválogatott elemek következetesen szelídek. Sem vér, sem vadság, sem tombolás, sem rombolás nem szerepelt benne, hanem következetesen nagyon szelíd elemeket akartam összeválogatni. A szobanövénynél és gyógyvíznél alig lehet szelídebb holmit elképzelni, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a Biblia nem egy szelíd tárgy, jóllehet a szelídséget hirdeti. Így tudom hozzákapcsolni a többi elemhez. Magam részéről a szelíd dolgokhoz a másnaposság állapotában szoktam nagyon erősen vonzódni. Tehát mondjuk, ha előző nap, nem mondom, hogy pont berúgtam, de nagyon sűrű eseményekben vettem részt, vagy nagyon sűrű eseményeket éltem át, akkor hirtelen nagy nosztalgia, vágyakozás fog el a lehető legártatlanabb dolgok iránt, olyanok iránt, amit a Po Csüji nevű kínai költő szokott ajánlani. Olyan dolgok, mint egy nádszék vagy egy fa árnyéka, vagy néhány szem málna, borzadályosan hiányozni kezdenek. Egyrészt arra gondolhatok, hogy magam vagyok másnapos állapotban, de arra is gondolhatok, hogy ha nekem esztétikailag tetszik a szelíd holmik választása, akkor az egész művészetet, különösen az avantgárd művészeti mozgalmakat tekintettem másnapos állapotban lévőnek, ha én is valamennyire hitelesen képviselem azokat az indulatokat és emóciókat, amik egy művészi tevékenység megszervezésénél mint belső indítékok közrejátszanak. A Prédikátor könyve, amit fölolvastam, minden valószínűség szerint szintén másnapos állapotban keletkezett, tekintve, hogy Salamon, aki ezt írta, a legnagyobb életet vitte az ókorban, legalábbis Izraelben, és voltak olyan napjai, mikor megelégelte a nagy életet. Tudjuk róla, hogy ő építtette a templomot, aminek a lerombolása azóta is történelmi seb, és voltak olyan napjai, amikor bölcsen próbált gondolkodni és eltekintett a cselekvés mámorától. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít hozzá a görög ókor, vagyis nagyon hasonló módon éltek. Egy dolog nagyon jellemző rájuk: ha bűnt követtek el, az rájuk nézve nem volt kötelező. Ebben a tekintetben nagyon különböznek a mai embertől, mert ha ma valaki valami disznóságot csinál, akkor a későbbiek során próbálja magát ahhoz tartani. ők teljes változatossággal követtek el nagy jótéteményeket és irgalmatlan gaztetteket, és mintha nem zavarná egymást ez a két dolog. Plutarkhosznál a Párhuzamos életrajzokban lehet olvasni ezekről a furcsa, számunkra megfoghatatlan, de igen nagy jellemekről. Például Salamonra Dávid ráparancsolt, hogy egyszer őt nagyon kinevette valaki, de aztán bocsánatot kért, s elé jött egy csata után és emiatt kénytelen lett volna kivégeztetni. Most, hogy ő meghal, legyen szíves ezt az embert Salamon intézze el. Salamon el is intézte. A szelíd állapot nem jelenti azt, hogy teljesen súlytalan. A szelíd magatartás különbözik azoktól az akcióktól, amelyek elsősorban a bécsi akcionizmus iskolájában váltak egyértelművé.
Vajon miért nincs semmiféle nosztalgiám az ilyen akciók iránt, amint a 60-as és a 70-es évek iránt sincs semmi nosztalgiám, mert az a meggyőződésem, hogy amikor valami felszabadul és a felszínre tör, akkor még az határozza meg, ami ellen és aminek ellenére létrejött. Az ellentétek azonosságának elve alapján az még annak az ellentéte, ami ellen létrejött, tehát az határozza meg. Tulajdonképpen olyan ez, mint ahogy a puskagolyót az odafojtás határozza meg, az, amiben része volt, amíg ki nem szabadult. Ezeket az akciókat én mindig így tekintem, mint a felszabadulást, olyat, ami kirajzolja azt az elnyomatást, amiben részük volt azelőtt. Ezzel a kirobbanással ugyanakkor megjelenik az új is, ami teljesen független és szuverén attól, amiben létrejött és az egész jelenségben ez lesz az értékes. Ezt az újat kell aztán használatba vennünk. És körülbelül most van az az idő - érzésem szerint -, mikor - ebben a művészeti másnaposságban - igazán föl tudjuk mérni, hogy mi az az új szemléletmód vagy pszichikai állapot, amit nekünk ez az új avantgárd mozgalom nyújtott, felszínre hozott, és most kell eldöntenünk, hogy mit kell ezzel tennünk. Éppen ezért, amikor eldöntöttem, hogy a Bibliából fogok fölolvasni, amit azelőtt túl direktnek találtam volna, úgy éreztem, hogy valami olyan nyilvánvalóra találtam rá, amit már régóta kerülgetek. Azt is éreztem, hogy a forradalmi mozgalmaknak, mint például az avantgárdnak is, kínosan tisztázatlan a viszonya a Bibliával, és pontosan azért, mert a forradalmi mozgalmak is igényt tartanak a jövőre, és tulajdonképpen a Biblia is az emberiség teljes jövőjére igényt tart. A kettő közötti szembesülés tehát elkerülhetetlen. De önmagában az, hogy a Bibliából olvasok fel, elég durvának tűnt előttem. Ha tehát nem finomítom tovább ezt az elhatározásomat, akkor csak nagyzolásnak, szemérmetlennek érezhetem. Visszatekintve a választáshoz mindenképpen hozzájárult az, hogy mikor ezt az akciót elterveztem, láttam a TV-ben azt a jelenetet, amint Reagan fölszáll az Utolsó ítélet nevű, atomháború esetére készített repülőgépre, amivel demonstrálta, hogy akik az atomhalál kérdésében döntenek, azok maguk nincsenek végzetesen veszélyeztetve. Nem tudom eléggé túlbecsülni az ilyen gesztusok - bármennyire is elfutnak a képernyőn - tudat alá ható következményeit. Az ember mozdulatai hosszú időre észrevétlenül lelassulnak és bizonyos fokig tétovákká válnak, mert nem tudja eldönteni, hogy mivel érdemes foglalkozni, mibe érdemes egyáltalán belekezdeni. Természetesen ilyenkor is érvényes még az a bizonyos régi tétel, amit nem is tudom, hogy ilyen szituáció nélkül hogy tudtak ilyen élesen megfogalmazni, mely szerint: "Dolgozzál úgy, mintha örökké élnél, és imádkozzál úgy, mintha holnap- meghalnál!" Ez irgalmatlan feszültséget ad az ember számára, hiszen szétszakítja az egymásnak gyökeresen ellentétes két követelés, de mégis úgy látszik, hogy ezt az ember el tudja viselni, el tudja hordozni ezt a kettősséget. Mert hisz azóta is megy. Nagyon jól tudom, hogy a művészetben, ami a legérzékenyebben reagál egy ilyen helyzetre, megjelennek, kicsapódnak ennek a megnyilvánulásai. Ilyenkor nyúl az ember a Szentírás után, az után a mű után, ami szintén igényt tart arra a jövőre, ami most éppen veszélyeztetve van. Mikor levettem a polcról a szentírást - és ez mindig előfordul, másoktól is kérdeztem, és velük is így van, talán azért, mert a közepén van -, a Prédikátor könyvénél nyílt ki, aminél lehangolóbb, vigasztalanabb könyv szerintem nincs az egész Bibliában. Semmiféle reménnyel nem kecsegtet, semmiféle illúzióval nem szolgál, minden hiábavaló, ez az egyetlen nagy tétel, amit szünet nélkül sulykol és sugalmaz. Ezt viszont anélkül is tudjuk, különösen napjainkban, és az a szomorú, hogy a kétségbeesett ember vagy bármilyen ember csak úgy tud a kétségbeeséséből kikeveredni, hogy fölfelé kapaszkodik. A Prédikátor könyvének viszont az a tulajdonsága, hogy az emberrel teljesen egy szintben adja meg a tételeit és így nem alkalmas arra, hogy az ember valamennyire is kihúzza magát a kétségbeesett állapotból. Egy pár részletet a hiábavalóságról azért felolvasok, hátha nem mindenki ismeri ezt olyan tökéletesen. Az is érdekes, hogy az új református fordítás ugyan világosabb, mint a Károli, de az sokszínűbb.
Mindjárt a második vers az, hogy "Felette nagy hiábavalóság". Azt mondja a prédikátor: "Felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!" (Pr. 1:2)
Aztán a második részben a tizennyolcadik versben: "Azért gyűlöltem az életet; mert gonosznak látszék nékem az dolog, ami történik a nap alatt; mert mindez hiábavalóság és a léleknek gyötrelme!" (Pr. 2:18)
"És azután láttam, hogy a gonoszok eltemettettek és nyugalomra mentek; viszont a szent helyről kimentek és elfelejttettek a városban olyanok, kik becsületesen cselekedtek. Ez is hiábavalóság." (Pr. 8:10) Az ember morális alapjait rengeti meg.
"Mert ha sok esztendeig él is az ember, mindazokban örvendezzen; és megemlékezzék a setétségnek napjairól, mert az sok lesz. Valami eljövendő, mind hiábavalóság." Fejlődésellenes gondolat is van ebben, mert az eljövendő is teljes hiábavalóságból fakad.
Ezenkívül a 10. részben találtam egy pontot, ami visszavezetett engem a szelídségkoncepcióhoz, s ami az Utolsó Ítélet nevű repülőgéppel is összefügg valahogy. Így szól:
"Mikor a fejedelemnek haragja felgerjed te ellened, a te helyedet el ne hagyd; mert a szelídség nagy bűnöket lecsendesít." (Pr. 10:1)
Erre én mit csináltam? Ezeknél a pontoknál ittam egy kis gyógyvizet. Mikor a tervezgetésben itt tartottam, akkor telefonált egy, itt most nem részletezhető személy, kedves érdeklődő, hogy mit fogok előadni. Elmondtam neki, hogy a Prédikátor könyvét. Ez a személy olyan, akinek azonnal eszébe jut a legközelebbi élménye, és rögtön elmondta, hogy most valami természettudományos folyóiratban azt olvasta, hogy a forrásvizek több ezer évvel ezelőtti esővizek. Minél régebbi, annál melegebb egy forrás, ezek tehát meghatározható korú esők. Tudjuk azt, hogy az ötezer éves esők vize gyűlt itt össze, máshol a kétezer vagy nyolcezer éves. Innen jutott eszembe, hogy ez pompás, akkor gyógyvizet fogok inni. A gyógyvizeket már régóta csodálom. Olyan, mint a csoda, hogy a föld alatt az ember számára vizek gyűlnek össze, és azok pont azokat a vegyi anyagokat választják ki a földből, amire az embernek szüksége van és nem másokat. Nem minden víz ilyen. A tengervíz egyáltalán nem ilyen, használhatatlan ivásra és mindenre. Azon csak hajózni lehet, és bár van egy ilyen mondás, hogy "hajózni muszáj"; de a tengervíz ezt nem pártfogolja, ellenben a szárazföldön való maradást azt igenis pártfogolja, mert ott még gyógyvizek is vannak arra az esetre, ha esetleg valaki megbetegszik. Ezen én mindig csodálkoztam, és most eszembe jut, hogy vajon miért van ez így? Mondjuk, isteni tervet sejtünk mögötte. És eszembe jut Teilhard de Chardinnek az az elképzelése, hogy az ember nem tökéletes lény - ami csak pillanatnyilag baj -, ami a világon él, az egyetlen nyitott rendszer, ellentétben zárt rendszerekkel, amikről Teilhard de Chardin úgy fogalmaz valahogy, hogy minden állat az értelemkeresés zsákutcája amiatt, hogy sikerült tökéletesnek lennie, tehát semmire nincs szüksége, megoldotta a saját fönnmaradását. Az ember fennmaradása nem megoldott, ezért van szüksége gyógyvízre például. Amikor eldöntöttem azt, hogy gyógyvizet fogok inni Biblia-olvasás közben, akkor az is fölmerült bennem, hogy ez már egy kicsit öreges szelídség nem egy egyszerű fiatalos szelídség. De eszembe jutott, hogy a Prédikátor könyvében az öregségre is nagyon jó mondatokat lehet találni. Sőt, tulajdonképpen ez tetszett meg nekem legelőször, ez az egy mondat a Prédikátor könyvében, ami úgy szól: "És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!" (Pr. 12:3) Ezek szerint eldöntöttem, hogy rendben van, öregszünk, ez nem olyan nagy baj, ez jó és előírt kompozíciója az életnek, és hogyha én kiírom azt, amit kiírtam, akkor ezzel mintegy a Bibliát a gyógyvizekkel megjelenítem. Szimbolizálom. Tehát régen az esők, amik felülről jöttek és a Kinyilatkoztatásként is értelmezhetőek, beszivárogtak a föld alá és forrásvízként alulról törnek fel. Most forrás az, ami régen kinyilatkoztatás volt, és megnemesedett, magába szívta a föld erejét és ehhez vissza lehet térni. Így a Bartók-koncepciót úgy lehet módosítani, hogy csak tiszta gyógyforrásból (!) merítek. Különösen tetszett nekem az, hogy akik a Happening címszó alatt nagy, durva eseményeket vártak, azok csak néhány gyógyvizes üveget és kis viráglocsolást tapasztaltak. Én enyhe kajánsággal figyelem ezeket a csalódottságokat. Körülbelül itt tartottam a gondolatmenetben és idáig is írtam le, mikor tegnap este hazamentem, hogy befejezzem ezt a kis írást, a mai előadást. Mikor bementem a szobámba, akkor a falamon volt a Bercsényi utcai kiállításon szereplő művem. Egy nagy kátránypapír keresztet csináltam és a közepére maceszt, zsidó kenyeret raktam, aztán forró ólommal le-öntöttem kereszt alakban. Ennek a közepét kivágtam, és mivel máshol nem tárolható és különben is elég lényeges jel,, a falamra szögeztem ki az ágyam mellé. Elég súlyos rajta az ólom meg a macesz. Tegnap bemegyek, és azt tapasztalom, hogy az ágyamon fekszik az egész, leszakadt a falról. Ettől azonnal szorongást kaptam, különösen, mert magam sem voltam biztos abban, hogy ilyen kritikusan vagy ennyire közvetlenül joga van-e egy embernek egyáltalán foglalkozni a Bibliával. Ugyanakkor akadtak olyan barátaim, akik azt mondták - amint visszahallottam -, hogy Erdély gúnyt űz a Bibliából és így csinál happeninget. Szinte úgy tűnt, hogy na, megérkezett az égi jel, mert leszakadt a kép. Már máskor is volt ilyen nagyon furcsa képleszakadás - ne tartson senki őrültnek, de magnófelvételem van olyan véletlen képleszakadási esetekről, amire semmiféle magyarázatot nem tudtam találni azóta se. Ettől baromian megijedtem. - Nem lesz előadás ma - mondtam, a diákat elégetem és a negatívját is nyomtalanul ki kell irtani. Persze az se kockázatmentes, mert tudjuk ugyebár, hogy a mágiában a fényképek - pláne ilyen totális pozitív-negatív - elégetése meglehetős veszéllyel jár arra, akit ábrázol.
Aztán leültem, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon hol követtem el hibát, mi a bűnöm. Egy ötletem támadt, legalább egy kicsit megmozdult az agyam, mert ezt valahogy nem gondoltam egészen végig. Azt kapiskáltam, amikor elhatároztam, hogy milyen akciót csinálok, hogy a gyógyvizet azonosítottam a Bibliával. Ez már maga egy mágikus eljárás. Abban az esetben, ha én a gyógyvizet nyilvánvalóan azonosítom a Bibliával, akkor amit a gyógyvízzel teszek, azt tulajdonképpen a Bibliával teszem. Most nézzük meg, hogy mit műveltem a Bibliával. Mindenekelőtt öntöztem ezt a kis virágot. Ezt jól tettem, ebből semmi bajom nem származik. Ittam, ezt is nagyon jól tettem. A következő, ami már nagyon gyanús, az, hogy kicsorgattam. Mikor azt mondtam, hogy minden hiábavalóság, bejelöltem egy kis jelet olvasás közben, és ott csorgattam ki, hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Tetszett nekem ez a kicsorgatás, mert aggyal akkor még követni bírtam, úgy gondoltam, hogy mikor a hiábavalóságot mondom - és ez tulajdonképpen azonos a gyógyvízzel, mármint a forrás, a szövegforrás azonos, képletesen, a gyógyvízzel -, akkor tulajdonképpen a hibák hiábavalóságát csorgatom ki, és így a tagadás tagadásával mondjuk ellene dolgozom a hiábavalóságnak. Ez volt a reményem. De ezt nem egészen gondoltam át, csak úgy félig. Mondom, nagyon jó, a hiábavalóságot fogom én kicsorgatni, mint valami hiábavalóságot. Idáig jutottam el, de amikor elhatároztam, hogy időnként oda is vágom a gyógyvizet, arra már nem gondoltam, hogy ez majd vajon milyen következményekkel jár egy szent könyvre vonatkozóan. Hiszen sok mindent szabad a Bibliával csinálni, de odacsapdosni nem szabad, ez régi dolog. És akkor rájöttem, biztos ez volt a hiba, ezért szakadt le az én képem, ezért szakadt le az én egész koncepcióm, ami mondjuk életemnek egyik legérdekesebb problémája. Azért a legérdekesebb, mert nincs benne társam, hiszen senki sem gondolkodik ebben a tekintetben úgy, mint én. Egyedül mintha nekem lenne fontos, és pont ez szakadt le. Nyilván azért, mert én képletesen a Szentírást földhöz vágtam. Az igaz, hogy e gesztus arra volt számomra jó, hogy valamifajta szent káromkodás legyen. Olyan pontokon csaptam a gyógyvizet a földhöz, mikor más ember mond egy cifrát. Tehát nem ért egyet. Négy helyen vágtam földhöz az üveget. Az első az volt, amikor a Biblia a háborút megemlíti. A maga nyugalmában ez a salamoni bölcsesség azt mondja, hogy mindennek megvan az ideje, a háborúnak és a békének is (vö. Pr. 3:8). Mikor azt olvastam, hogy "a háborúnak is", akkor odavágtam, amikor azt, hogy "és a békének is", akkor nem vágtam oda. Ez rendben van. Talán még öntöztem is. A második pont, amikor odavágtam a következő üveget, az, amikor azt mondja, hogy élj így meg úgy, de mindenhez pénz kell (Pr. 5:9-11). Ennek az átkát ismerjük, hogy mindenhez pénz kell, de ezt én nem a Bibliából akarom olvasni, mivel ezt annyira tudom, hogy nyomasztóan tudom. Ekkor is odavágtam. Na, most a harmadik eset, ami a legkétségesebb, az, amit, mondjuk, a mi újbalos és Marxon keresztül préselt agyvelőnk már nehezen visel el. Ugyanis emberileg igazságtalannak érezzük már, és nagyon furcsa érzés, mikor valamilyen tekintetben morálisan fölötte érezzük magunkat a Bibliának, ami morális alapkőnek számít. Mert azt írja, hogy nem talált ezer közül egy igaz embert, de az egy se volt nő. (Pr. 7:28) És ezt ráadásul még úgy mondja, hogy életének ez a legszörnyebb tapasztalata, ez a legnagyobb borzalom. Most a földhöz csapás itt két dolgot jelenthet: egyrészt, hogy ne beszéljen már ilyeneket, a mi modern agyunk ettől megbotránkozik, másrészt, hogyha így van, akkor meg annál inkább odaverem az üveget. Mert ez akkor valóban pofon és érdemes lenne fölolvasni, hogy ő is mennyire kétségbe van esve ezen a tényen, sőt ez az egyik legmélyebb pontja az egésznek.
"És találtam egy dolgot, mely keservesb a halálnál; tudniillik az olyan asszonyt, a kinek a szíve olyan, mint a tőr és a háló, kezei pedig olyanok, mint a kötelek. Aki Isten előtt kedves, megszabadul attól; a bűnös pedig megfogattatik attól." (Pr. 7:26)
Szóval itt a bűnösség jele az, hogyha valaki asszony állattal megfogatik. Aztán:
"Amit az én lelkem folyton keresett, és nem találtam. Ezer közül egy embert találtam, de asszonyt mind ezekben nem találtam." (Pr. 7:28)
Szóval ez volt a harmadik, amikor az üveget odavágtam. A negyedik pedig az, amikor a halálról beszél. Ott azt mondja, hogy eltörik a korsó, az arany üvegecske eltörik, pontosan ugyanazt írja, amit én éppen csináltam:
"Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palaczkocska, és a veder eltörnék a forrásnál és beletörnék a kerék a kútba." (Pr. 12:8)
Ez a halál. Ennél is nyugodt lélekkel dobtam el.
Az a furcsa, ami egy kicsit nyomasztott, hogy mivel parádi vizet is csapdostam, az egész teremben hirtelen kénszag kezdett áradni, ami tudjuk, hogy az ördögnek a jellegzetes illata. Visszagondoltam arra, hogy milyen, mindenki által finomnak talált illat volt az, amikor a maceszt leöntöttem azzal a forró ólommal és sült kenyérszag töltötte meg a termet. Mennyivel emberibb és kedvesebb szag volt az, mint ez a parádi vízszag. Általában a misztikában, tudvalevő, sokat foglalkoznak a szagok jelentésével, és néha a szagokban materializálódik bizonyos jelenség.
Én szerencsésnek találtam, hogy a műszaki egyetemi környezetben kellett előadnom. Először azt mondták, az R épület, de az nem lett volna olyan érdekes. Ám hogy pont egy sivár tanteremben történt mindez, ahova magam is jártam mint építész, sót emlékszem, hogy pánikban rajzoltam az épület szerkezettani jegyzeteket - borzadályosan jólesett, hogy éppen gyógyvizeket dobáltam a katedrán. Annak a diáknak, aki valaha ott szorongott a padsorokban. Ugyancsak tetszett nekem az a viszony, amiben a Biblia vagy akár a Prédikátor könyvének ez a realista, de nem racionalista magatartása ütközik a Műszaki Egyetemnek ezzel az ultraracionalista szellemével, ami a folyosókon érződik. Ugyanakkor más oldalról is érintkezik a Bibliával, mert a Műegyetemnek volt egy antiszemita hangulata. És nagyon meg tudom érteni, hogy mondjuk a 20-as évek aktuális kereszténysége miként merült ott föl. Antiszemita ajtókat láttam ott mindig, és azt, ahogy az ébredő magyarok ott jöttek, valahogy úgy éreztem, hogy ezzel is valamiféle finom kapcsolatba kerül ez a helyzet, amibe én ott kerültem. Én speciel Rákosi alatt jártam a Műegyetemre, amikor ezek a szempontok igen homályosak voltak. Ilyen szempontból ezt az időszakot tárgyalni nagyon nehéz, mert pont akkor mosódtak el legjobban. A hitleri idők alatt - a tragédiájában -volt egy hihetetlen biblikus lehetőség ezt vizsgálni, de ezekben az időkben erre nem volt mód. És ugyanakkor eszembe jutott, hogy egyszer tartózkodtam én egy ilyen zsidó Talmud iskolában egy napig Strasbourgban. Ott kaptam szállást, jesivának hívják az ilyet, ahol tanulnak. Tanulnak. Nagyon furcsa, hogy a tanulás a zsidóknál valami őrületes hatalmas szó. Most például, amikor Nyugaton rengeteg zsidó fiatal tanul, mindenki azt mondta, hogy mi a legjobb a világon? Tanulni. Ez őrületesen furcsán hat, ennek egy reneszánsza van, ennek a tanulási őrületnek. Az biztos, hogy egy Talmud iskolában a tanulás egészen más, mint máshol. Tudniillik vitatkozva kell tanulni. Én aludni mentem oda nappal, mert el voltam fáradva. Őrületes üvöltés van tulajdonképpen egész nap és nem az előadóval vitatkoznak... (A szöveg itt megszakad)
Elhangzott az "Új irányzatok napjaink művészetében" című, Körner Éva által szervezett TIT művészettörténeti előadás-sorozat keretében, 1981. december 2-án, az FMK-ban. (A fluxus és a happening téma kapcsán Erdély saját, 1981. november 25-én a Műegyetemen megtartott akciójáról.) (Jóvilág, 1984. Budapest, 35-40. p.)
Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <erdely.daniel[]gmail.com>
