A magatartás-művészet mint „szamizdat kultúra”
Az ideológiai rendszer esztétikai követelményeivel szemben az ellenállás formája az indirekt majd a direkt „magatartás-művészet”.
A magyar „avantgarde második nemzedéke” az elsőhöz hasonlóan elfogadta, hogy belső vagy külső emigrációban kutassa a kulturális hagyományok és az univerzális esztétikai értékek összefüggéseiben önmaga feladatát. A 60-as évek nonfiguratív művészei a feladatot két híd felépítésében fogalmazták meg és elsősorban ezzel törődtek. Az egyik híd a múltra, a másik Európára vonatkozott. Ezt az ideológiai rendszer követelményeivel (a szocialista realizmussal) szembeni esztétikai ellenállást (passzív politikai magatartást) az akkori politika politikai ellenállásnak tekintette. A rezsim álláspontjával szembekerült apolitikus művészek önvédelemből csoportokká szerveződtek és fellépéseik során néhányan egyre politikusabbak lettek.
A hagyomány tekintetében Kassák konstruktivizmusa és kritikus magatartása, valamint az „Európai Iskola” univerzális esztétikai értéket és autonómiát kereső magatartása együttesen hatott a második nemzedékre. A 60-as évek közepén Magyarországon is megjelent a happening, majd a 70-es évek elején a konceptuális művészet amelynek ugyanúgy volt előzménye mint a fluxusnak: a magyar dada.
A koncept magyar változata az ellehetetlenített művészek „mentő-ötlet-művészete” a maga eszköztelenségével, furcsaságával és kommunikációs ügyességével, az őrizetlen csatornák kihasználásával a „direkt magatartás-művészet” területe. A koncept nem igényel kiállítóteret, engedélyt, nincs műfaja, a független szerveződés minden elképzelhető területén előfordulhat, ellenőrizhetetlenül. A korábban tiltott nonfiguratív művészettel szemben a koncept munkáknak konkrét politikai tartalmuk is van, vagy lehet. A politika problémáját súlyosbítja, hogy megnyílik egy független, ellenőrizhetetlen alternatív művészeti tér is egy frekventált helyen, amely az új avantgárd művészet fórumává válik. (Kápolnaműterem, Balatonboglár) Ugyanakkor vonzó projekt-szervező hálózati eszközzé válik a posta és a címlista, a nemzetközi kapcsolatművészet (később mail art/küldeményművészet) első periódusa is elkezdődik. (Beke László: a MŰ=az ELKÉPZELÉS DOKUMENTÁCIÓJA) Továbbá: EXPRESSZió címmel elindul az „önmanipuláló szétfolyóirat” (Hap Béla), a magyar underground - azonosíthatatlan, elemezhetetlen, kívülálló, megfoghatatlan, korrumpálhatatlan - művészeti folyóirata.
Az új kulturális helyzetben a hatalom új szellemű, jól kidolgozott intézkedéseket hoz, amelyeket az avantgárd művészet balatonboglári fórumának felszámolásával kísérletez ki. A „szocialista realizmus” ideáját a „3T”-re cseréli (támogatott, tűrt, tiltott). A nonfiguratív művészetet a nyugati országokba menő „a legvidámabb barakkot” reprezentáló anyagként használja fel, miáltal megosztja az avantgárdot. A párt a közigazgatási szerveken kívül a titkosrendőrséget is felhasználja „kultúraelhárításra”. (A nyílt intézkedések mellett alkalmazzák az operatív megelőzést, bomlasztást, leválasztást, elszigetelést, ellentétek szítását, a meglévő ellentétek kihasználását és mélyítését, a vezéregyéniségek lejáratását stb.) A rendőri módszerek és intézkedések - a progresszív gondolkodású művészekkel szemben - érvényesek maradnak a rendszer lebomlásáig.
A 70-es évek közepére a progresszív művészek külső vagy belső emigrációba kényszerülnek. Ezután, a konszolidáció időszakában, a koncept hatása indirekt és apolitikus módon kiterjed a művészet egész területére. A happeninget és akciót felváltja a performansz és elterjed, értékei a betiltott kísérleti filmeken élnek tovább. Ezt a koncept és fluxus jellegű periódust a 80-as évek első felében a nemzetközi és magyar kapcsolatművészet (mail art) nagy felfutása zárja le. A „mail art”-ra mint alternatív hálózati és nehezen ellenőrízhető tevékenységre a titkosrendőrség gyorsan felfigyel, különösen a Kelet-Európai kapcsolatok akadályozását szorgalmazzák. Lehet akár jelképes is, hogy a rendszer utolsó betiltott kiállítása egy „mail art” kiállítás volt 1984-ben, címe: „Magyarország tiéd lehet/Nemzetközi Magyarország”. (Artpool)
1983-ban kezdődik a magyar „új festészet”, egy magánlakás nem legális kiállítóterében (Rabinec). A kezdőelőadás az avantgárd végéről szól. Az eseményhez kapcsolódva szamizdat művészeti újság indul (AL/Aktuális Levél/Artpool Letter) amely 11 számával nagyban hozzájárul a történet felgyorsulásához. Az apolitikus új festészetet már 1984-ben integrálja a politika és megszünteti a kulturális elhárítás feladatait ezen a területen. Az új festészetben egyszerre vesz részt az elfogadott „avantgarde második nemzedékének” néhány tagja és az új generáció festői. Minden ami már volt a festészetben, ismétlődni kezd az új expresszionizmustól az új konstruktivizmuson keresztül az új eklektikáig. A festészet a megbékélés mozgalmává válik, mindenki fest és keresi a piacot, galériák kezdhetnek működni, nagy állami új festészeti kiállítások nyílnak és az elfogadott „avantgarde második nemzedékének” reprezentatív egyéni kiállításokat rendeznek katalógussal, vásárlásokkal. Sokak szerint 1984-ben megtörtént a „kulturális rendszerváltás”, az avantgárdnak vége és a művészet nem magatartásbeli, hanem szakmai kérdés.
Itt érdemes újra felidézni Erdély Miklós 1981-es Optimista előadásának bevezetőjét a posztneoavantgard magatartás jellemzőiről, és a befejező mondatot: „Az információzárlatot az igény leleményessége valahogy meg fogja tudni kerülni, a lényegivel való érintkezés lehetőségére majd rátalál, és ami elévült, az valami új felismerés fényében, de legalábbis reményében veszti el érvényét.” (Galántai György, 1979)