Egy szabad ember

„Ahol megrontottak az évek füst és ámítás között!
Álmok, lángok színe – a mágikus átmenet.”
(P. Rühmkorf: Egy tarkónlövésnyi pillanatig)

Nem ismertem még embert, akinek nézőpontjai annyira függetlenek lettek volna a konvencionális kötöttségektől, mint ő. Mintha valami előkelő hanyagság áradna belőle; viselkedésében az első pillanattól megelőlegezett bizalmat véltem felfedezni, még anélkül, hogy addig különösebb közünk lett volna egymáshoz. Teljesen ösztönös lehetett ez a belőle áradó hatás – ő talán tudatában sem volt...

Nem szabott előre feltételeket. Üdítő volt, és megragadó. Nem szavakban fejeződött ez ki – idővel persze azok által is –, hanem a lényén, a testtartásán, a barátságos, felhőtlen és érdeklődő tekintetén keresztül. Elképesztő érték volt ez abban a kommunista világban, a bedeszkázott égbolt alatt, ahol minden a hazudozásról és a kényszerről szólt.

Nyilván neki is erről szólt az a világ, de ő nálam furmányosabb lény volt. Soha se direkt szegült szembe. Ügyes – ha tetszik, ravasz – kitérő „mozdulatokkal” élt. Mint aki legbelül azzal kezdi, hogy: ühüm… És láthatóan, vagy inkább láthatatlanul elvigyorintja magát. Még a boglári évek előtt ismertem meg, a lemezesteket adó Petrigalla Pálnál, ahol akkoriban nagyon sokan megfordultak a hatvanas években, mintegy előformálva a hetvenes években kibontakozó alternatív világot. Egészen különös korszaka volt ez a magyar művészeti életnek, egy olyan előidő, amelyben még nem tudott kiforrni semmi, de nemzedékek indultak el abba az irányba, hogy elszakadjanak a fennállótól, a diktált valóságtól. Nem polgári nemzedékek, mert a polgárság 1945 és 1949 között végleg megsemmisült. Nem is nyílt lázadók, mert ez az út reménytelen volt. Azoknak nyílt tér, akik lelki alternatívát próbáltak teremteni maguknak, de mert nem politikai válaszokat kerestek, ez bennük csak áttételesen, metaforikus módon, az esztétikai törekvésekbe ágyazva valósíthatták meg. Az alternatív gesztusok, önfeledtségek meghitt és szűkre szabott szabadságának apró tereit. Ennek teremtésére született Galántai, és amint meg- és ráismertem, élni tudtam én is az ő szabadságát, mert a szabadságra rettenetesen vágytam. Szabadabb volt nálam, hiába gyűlöltem annyira a rendszert.

Akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy se őt, se azokat, akik körülötte megjelentek, a politika egyszerűen nem érdekelte. A művészet, vele a szép önállóságához ragaszkodtak, és ezt nem voltak hajlandó keverni az igazzal és az erkölcsössel. Alapvetően igazuk volt, de nekem ezt túl egyszerűen képzelték el. Attól tartok, hogy nem is voltak a szavak emberei, nem az igazságról vagy a politikáról tudtak lényegeset mondani. Nem mintha a többségük ezzel együtt nem tudta volna megóvni magát a hatalomvágy, a kérlelhetetlenség és a társadalmi boldogítás kísértéseitől. De voltak közöttük, akiknek útja később, egy szabadabb Magyarországon, rémületes fordulatokat vett. Mindez akkor, a hatvanas és hetvenes években, mélyen el volt még rejtve a lelkek végzetében, senkit se foglalkoztatott.

Áttételesen nyilvánult meg az is, ami az akkori idők mélyében megszületve, lassan a felszínre akart jutni – a maga retardált kelet- és közép-kelet-európai módján. Galántai ennek a folyamatnak született spiritus rectora volt. Amikor aztán hosszabban együtt lehettem vele, 1970 csodálatos, bársonyos melegségű, derűs nyarán, ő már javában a kápolnán dolgozott, hogy abból fizikai, földrajzi helye legyen a képzelet szabadságának. Még csak az elején volt mindannak, amit megteremtett.

Soha se felejtem el azokat a gondtalan, és valahol mégis az egész mindenséget magába foglaló, hosszú beszélgetéseket a zöldesen-kéklő tó kövezett boglári partján. Alig voltak körülöttünk. Az a Balaton még nem a mai tó volt. Még őrzött valamit a két háború közötti, elsüllyedt kor egyszerűségéből és természetközeliségéből.

Olyasféleképpen szóltak a szavai, mint maga az előttünk a végtelenbe tartó állóvíz apró fodros hullámzása. Fel tudtam fogni azt a szemlélő békét, amelyben a szavainkat egymáshoz, és olykor a tóra nézve, a láthatatlan világhoz intéztük. Néhány napig tartott. Sejtelmekkel telt idő.

A kápolnát és környékét ő mágikusnak és szakrálisnak tekintette. Nem volt ebben semmi kötelező elvárás a részéről. Felhőjátékok voltak az erről szóló gondolatai és szerények. Nekem se mágikus, se szakrális nem volt. Legfeljebb az egész lét volt az – ha úgy akartam –, a maga felfoghatatlanságával, és ezért nem volt szükségem jelképes helyre, hogy odatelepítsem ezt a megragadhatatlanul mindent fölülmúló tulajdonságot. Nekem ez a hely, a Kápolna és Közvetlen Környéke – melyet valójában ő teremtett meg, addig csak fákkal, cserjékkel borított, tisztásokkal tarkított kápolna volt és környék a szőlők és házak fölött. Semmi több – és ez az érzékelhető térség az ötletgazdagsága és képzelőereje révén a szabad önrendelkezés terévé vált. Csak az elménkben, csak a lelkünkben létezhetett, a hely puszta hordozó volt. A hellyel szemben a szabad önrendelkezés valóban szent. Ezért a kápolna környéke valóban megszentelődött – Galántai és a résztvevők lelkiállapota által.

A kiállítások, melyek ott megvalósultak, lerohanták őt, mert engedte. Az engedékenysége teremtette valójában meg őket, ha tetszik, a lehetőségüket. A megvalósulásuk ezért az ő érdeme volt. A munkákban, melyek ezeken a kiállításokon és rendezvényeken megvalósultak, a művészet életként jelent meg. Megélt valóságként. A lehetetlen megélt ténnyé vált, ahogy az ige testté. És valójában maga ez a megélhetőség volt a műalkotás, mint valamiféle legteljesebb művészet. Gesamtkunst. Egyben Galántai életének a legnagyobb műalkotása. Életként jelent meg az esztétikum. Vele a gondolat is. Abban a korban, amikor minden fogalmat kötelező érvénnyel áthatott a kommunista–szocialista gyökérzetű eszmeiség és az erőszak. Akkor már nehezebben volt tetten érhető, mint a korábbi ötvenes években. Mindent a humanizmus mezébe és az elesettek felemelésébe öltöztettek, és a nyelv füstje és csengése, melyet ehhez alkalmaztak, szinte mindenkit megrontott. Ez elől nem volt kibúvó, – ha valaki az országban maradt, és nem tudta akarva vagy öntudatlanul megoldani, hogy lelkileg, összeszorított fogakkal vagy undorral elzárkózzék előle, akkor ez elől csak a művészet gesztusvilága, ha tetszik, az általa teremtett mágikus átmenet volt az egyetlen menekvés. Valójában magára hagyatott, mégis gyönyörű idő, mert a léleknek csak a művészeti felszabadulás maradt. És akinek szeme volt, hogy ezt „meglássa”, és füle volt, hogy „meghallja”, megszabadította magát az országra rátelepedő kényszertől.

Abban a láthatatlan szabad térben a kápolna világában a képzőművészet fogalmát a gondolat valósította meg: abból teremtődött művészet. Az a fajta gondolat és gondolkodás, melyet Hencze Tamás úgy fogalmazott meg, hogy „a művészet az, hogy mi a művészet”. Mert ha ezt valaki végigviszi magában, kivonja magát a kötelezőségek világából. Valahogy az jutott kifejezésre azokban a művészeti aktusokban, melyek a kápolnában és külső terében megvalósulhattak, hogy át kell tudni látni a valóságon, hogy az általa láthatatlanított valót megérezhessük.

Talán eltúlzom mindezt, a valóságban semmi sem ennyire szép, de az akkori érzelmeimről talán valamennyire hiteles képet adnak.

Nagymestere volt annak, hogy a mondataival mindig feltörje a látszólag természeteset és magától értetődőt. Magában a politikai térben – mert azért vaskosan abban éltünk, művészet, esztétika és önfeledség ide vagy oda –, legalább olyan meghatározottan és végzetesen éltünk akkor, mint ma. Galántai azt a taktikát alkalmazta, hogy hülyének tettette magát azokkal szemben, akiknek a hatalmuknál fogva ki volt szolgáltatva. A politikai rendszer képviselőinek mindig arról beszélt, hogy az adott tárlatnak művészeti a természete, és nyomban mélyértelmű kifejezésekkel ecsetelte a kiállítási tárgyak esztétikai vonásait: mélytűzű színek a világ, a formák a természet rejtélyei, a szépségek titkos üzenetei... Meg a gesztus, és az alkotói tett.... „Ugye értik? Ez a lényeg, és tér, amely kell hozzá. A tér, kérem, az mágikus…” Látni kellett, ahogy a tanácsi hivatalosságoknak egyre merevebbé vált az ábrázata, hiszen nem ahhoz szoktak hozzá, hogy bármit is őszintén kimondjanak. Tehát arról se beszélhettek, hogy az egészből egy szót se értenek, és csak attól rettegnek, hogy nekik talán bajuk lehet az egészből. Az értetlen tanácstalanság egy ideig a kor takonyagyú művészethivatalnokaira és erőszakembereire is rátelepedett. Mindaddig, amíg „felülről” végre megkapták az eligazítást. Addig is úgy hallgatták végig Galántai önfeledten előadott művészetesztétikai fejtegetéseit, mint akik citromba haraptak.

Mindezzel késleltetni tudta a végzetet. Ez is valami. Az volt a figyelemre méltó, hogy mindig ki akart bújni minden politikai alól – ezt ma is ugyanígy csinálja –, valójában azonban elképesztően „politikai” volt, amit csinált. Ugyanis a politikai gondolkodás mindenhatóságát vonta kétségbe, de azt végérvényesen. Ennél politikusabb nincs. Azt hiszem, ma is nagy tett volna, ha valaki megint egy olyan – nyilván teljesen más – „kápolnatárlatot” tudna megvalósítani, amellyel a mai idióta és pöffeszkedően magabiztos politikai mindenhatóságot tudná úgy kétségbe vonni, mint akkor. Annyira, hogy ezt a rendszer ágensei egy idő múlva képtelenek lennének eltűrni. A kápolna tárlat, és egész miliője akkor képes volt erre. Könnyű volt nyílt diktatúrában.

Van még valami Galántaiban, ami nekem egészen különleges, mert nem tudok ilyen módon hatni. Ezért vonz annyira ez az ellentétessége, mássága. Őt valamiféle naivitás védi meg (és védte meg akkor is) minden rossztól. Sokan nem is értették őt. Voltak, akik öngyilkos akciónak tekintették, amit csinált, és volt olyan is, mint Csutoros Sándor szobrász, aki szerint: „ha ezt képes megcsinálni, akkor csak besúgó lehet!” Már-már szép az ilyen megroppantott lelki reakció olyasmire, aminél nincs természetesebb.

A kápolna tárlatok világában valójában a gondolatok voltak a legfontosabbak. Az egyiket Szentjóby Tamás fogalmazta meg: „A művészet mindaz, ami tilos. Légy tilos!” Szép lenne ezt ma megint, ennek az uralkodó világnak a szellemiségével szemben is odaszögezni. „Én tudom, hogy ön itt áll és olvas, önnek viszont fogalma sincs arról, hogy én hol vagyok” (Pauer Gyula).Ez akkor nem ugyanazt jelentette, mint ma, amikor epigonként rakásra gyárthatók az ilyen konceptes mondatok. De kellene lennie ma is olyan mondatoknak, melyek ugyanazt a szerepet képesek betölteni, amelyet ezek a mondatok akkor betöltöttek. Ehhez bizonyára megint nagy belső szabadság kell, hogy valaki gondolni tudja.

Hálás vagyok a sorsomnak, hogy akkor annak a boglári világnak a tanúja lehettem.

A szabadságot jelentette.