1983-ban, amikor Galántai hangszobrokat kezdett konstruálni, a tágymunkák egy dimenzióval tovább épültek. Bár a művek elsősorban szobrokként értelmezhetők, a hangképzés lehetősége egy új kommunikációs regiszterbe emelte a műveket, kölcsönhatásba hozva egymással a hangzást és a látást.

A hagyományos szoborhoz képest Galántai szándéka szerint hangzó szobrainak meghatározó feladata a befogadó aktivizálása, a kapcsolat kialakítása és ezáltal az improvizatív hangzás létrejötte.

A tárgyak hangszerként való értelmezése túlmutat a professzionális zenei kereteken, és az experimentális zene szellemiségének megfelelően minden kreatív ember előtt nyitva áll. (Kürti Emese)

(Galántai György Életmunkák című kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest, 1993)