Eredeti értelmében a disszimmetria a szimmetriának egy pici sérülését jelenti. Más szóval azt a jelenséget, amely fő vonalaiban őrzi szimmetriáját, de részleteiben e szimmetria nem feltétlenül érvényesül. Bár általánosságban előnyben részesítjük a szimmetriát, unalmas lenne egy minden részletében teljes szimmetriát mutató világban élni. Sőt, egy teljesen szimmetrikus univerzum képtelen lett volna (ki) fejlődni. A szimmetria apró sérülései minden fejlődés mozgatóerői, esztétikai funkcióikról nem is beszélve. A maga igaz(i) mivoltában tükrözni művészileg a világot csak a maga belső, lényegi disszimmetriáival együtt lehet. Nem is kell túl messzire mennünk egy kis disszimmetriáért: elég egy pillantást vetnünk a testünkre. A pillangók sokkal szimmetrikusabbak az embernél: ők partnereik kiválasztásában előnyben részesítik a minél szimmetrikusabbakat, ezáltal utódaik tökéletesebb szimmetriát örökölnek. Számunkra viszont a partner szimmetriája nem tartozik a legelső szempontok közé. A disszimmetrikus szép, legalábbis esztétikai értékrendünkben.

A (disz)szimmetria jelentőségének ontológiai alapja az, hogy az anyagi valóság egyaránt mutat mind szimmetrikus tulajdonságokat, mind szimmetria sérüléseket. Korábban kevésbé tudatosodott, hogy a szimmetriasértések milyen fontos szerepet játszanak az anyagi világ felépítésében. Egy bizonyos rend (a szimmetriasértések rendje) végigvonul az anyag fejlődésén. Ezek az anyagi tulajdonságok és rend természettörvényekben a szimmetria és a szimmetriasértés törvényeiben tükröződnek.

A fizikában számos példa ismeretes, amelyekben a szimmetria – úgymond – spontán sérül. A közönséges mágnesrúd például szobahőmérsékleten azért mágneses, mert az apró atomi mágnesek egymással kölcsönhatva azonos irányba állnak be. Ezzel megtörik az az eredeti szimmetria, amelynek értelmében az egyes elemi mágnesek egyforma valószínűséggel fordulhatnak a tér bármely irányába. Ez a szimmetria egyébként a mágnest kellően magas hőmérsékletre hevítve visszaállítható, míg újra lehűtve ismét megtörik. E példa alapján az is elképzelhető, hogy a Világegyetem forró hajnalán a kölcsönhatások körében még meglévő szimmetriák hasonló módon sérülhettek a későbbi tágulás és lehűlés során.
Peter Higgs, a Manchesteri Egyetem professzora javasolta először egy olyan (utóbb róla elnevezett), az egész Világegyetemet betöltő mértékszimmetrikus tér bevezetését, amelynek szimmetriája egy bizonyos hőmérséklet alá hűlve megbomlik. A spontán szimmetriasértés abban nyilvánul meg, hogy a tér kvantumai, a Higgs-bozonok másként kezdenek viszonyulni a különféle részecskékhez: egyesekkel – például a fotonnal – szemben változatlanul közömbösek maradnak, míg mások – például a gyenge kölcsönhatás közvetítői – körül tömegekbe verődnek, s ezáltal valóságos tömeggel „ruházzák fel” őket.

Minden szimmetriasértés információgerjesztéssel párosult folyamat. Könnyen belátható: minden szimmetriajelenséget leíró törvény (vagy a szimmetriasértést leíró elv) az információ kifejeződése.