Elsőre az ember, ha a természettudományos látásmódjával él, akkor a szimmetriákat fedezi fel az Univerzumban. Igen ám, de ez nem az a fajta „igazi” szimmetria, ahol az anyagok mennyiségükben valóban szimmetrikusan vannak jelen, hanem ami manapság megvalósul, az a legkisebb energiaállapot elve.

Sindely László és Sindely Dániel dolgozata valódi áttörést jelent az atommag felépítésének témájában. Ehhez fogható jelentőségű talán a kémiában a Mengyelejev-féle periódusos rendszer volt. A szerzők alapvető dolgokat értettek meg az atommag felépítésével kapcsolatban, és modellkísérletek sorával mutatják meg pontosan és ellentmondás nélkül, hogy hogyan, milyen szimmetriák segítségével épül föl az atommag és a különböző izotópok. A bemutatott modellek és a kísérletek alapján teljesen érthetővé válik, hogy mi okozza pl. a radioaktivitást, vagy miért úgy hasad az uránmag, ahogy. Ez a dolgozat is tipikus példa arra, hogy a mai fizika hibás feltevéseken alapul és már a kezdeteknél elrontottak fontos dolgokat. Ha azonban, teljesen logikus, friss megvilágításban szemléljük ezeket, akkor a helyükre kerülnek.

Egyszer végre föl kellene fognunk, hogy tudománytalan kérdés nincs, csak tudománytalan módszer van. Bármire rákérdezhetünk, telepátiára, prekognícióra stb., ha a kérdés megválaszolhatóságának kritériumai a tudományos módszer szerint megfelelőek. A modern fizika pl. épp az olyan, némiképp kellemetlen kérdések feltétele, s kellő megválaszolása által formálódott ki s alakul ma is, mint például: állandó-e a fénysebesség, megmarad-e az energia, megmaradnak-e az alapvető szimmetriák.

A kutatás elején természetesen érdekes lehet az állandók közötti aritmetikai vizsgálódás is, amely azután vagy vezet valahová, vagy sem, de semmiképpen sem marad meg a misztika szintjén. Ilyen vizsgálódásból fakadt - a szimmetriák, a tudomány esztétikai oldala iránt vonzódó - Dirac néhány ötlete, amelyek közül egyesek beváltak, mások nem, de egyik sem abszolutizálható. Eddingtonnak a finomstruktúra állandóval kapcsolatos kombinatorikai okfejtését, a világegyetem részecskeszámára és a kettes szám hatványainak kozmológiai jelentőségére vonatkozó megfontolásait azonban nem illik komolyan venni. Eddington kozmikus számmágiája, az Eddington féle összefüggések - Székely véleménye szerint is - összeomlottak, sőt egyenesen gúny tárgyává váltak, ezeket az értékítéleteket mégsem terjeszti ki az Eddingtonéhez hasonló összefüggésekből kiinduló későbbi számmisztikára és antropikus elvekre, holott ez lenne a logikus.

A modern részecskefizika matematikai alapját az úgynevezett csoportelmélet képezi. Az első fizikai elmélet, melyben később meglátták a csoportszimmetriákat a J.C. Maxwell által 1860-ban kidolgozott klasszikus elektrodinamika volt. Maxwell végezte el a tudománytörténet első egyesítését, mikor az elektromos és a mágneses kölcsönhatást közös formalizmussal írta le. Sőt, elmélete megjósolta az elektromágneses hullámok létét, melyeket csak hatvan évvel később mutatott ki Hertz.
Az elektromos, és mágneses erők potenciál-függvényekkel írhatók le. Ugyanaz az elektromos mező több potenciállal is jellemezhető (csoportszimmetria), melyeket meghatározott műveletek (csoport-transzformációk) visznek egymásba. A legegyszerűbb ilyen transzformáció: megnövelni a potenciált egy konstans értékkel. A klasszikus elektrodinamikában ezt úgy fogalmazták meg, hogy az elektromos potenciál nullapontja tetszőlegesen választható, csak a potenciálkülönbségnek van fizikai tartalma. Ezért ülhet a gólya a magasfeszültségű távvezetékre anélkül, hogy bármi baja esnék.

Érdekes és izgalmas kérdés, vajon milyen szimmetriák lehetségesek még, hiszen ezek az „ablakon” át nézve a természet új arcát fedezhetjük fel; a korábban összefüggéstelen, egyedinek vélt esetek egyszeriben törvényekké kristályosodnak, mint ahogyan ezt a fraktálok esetében is „átélték” a matematikusok.
Fölöttébb érdekes az is, hogy - úgy tűnik - a természetet leginkább a geometriáján keresztül tudjuk megérteni. Vajon miért? Johannes Kepler 1609-ben megmutatta, hogy a bolygók a Nap körül ellipszisek mentén keringenek, de 1666-ig várni kellett, amíg Isaac Newton törvényeiből ki is adódott ez a geometriai forma. Most újfent egy igen széles körben érvényes igaz geometriára bukkantunk - a fraktálok világára -, azt azonban még nem tudjuk, hogy miért is alakulnak így a dolgok.

A teremtésben a dolgok elkoszolódásának okát az univerzum fraktális felépítésében kell keresnünk. A világban minden makroszintű rendszer olyan mikroméretű részrendszerek bonyolult összességéből áll össze, melyek fraktális szimmetriák szerint épülnek fel. A fraktálok tulajdonsága pedig az, hogy önhasonlóak, vagyis egyes részeik formailag azonosak az egész alakzattal, melyhez tartoznak (mértékszimmetrikusak). Így az anyagi szerkezetek is fraktálisak, belső szerkezetük és a felületük egyaránt.