ZÁRÓ DOKUMENTUM*

AZ ARTPOOL 2008-AS TAVASZI PROJEKTJÉHEZ









jegyzet: Nem tudtam meg, hogy „Henning Ericson” megkapta e levelemet, amelyre nem válaszolt, így nem győződhettem meg létezéséről sem. Nem sikerült hozzájutnunk a fesztivál magyar és az angol műsorfüzetének egy-egy példányához sem, de még a kért fénymásolatokat sem kaptuk meg. Tehát a fesztivál magyar és az angol műsorfüzete sem vált létezővé számomra (mint egy rossz vicc). Mivel a fesztivál válaszlevelében újból felmerült a sok évvel ezetőtti Őszi Fesztivállal kapcsolatos „probléma” (pont itt és most) egyszerűen csak illetékességből kötelességem elmondani, hogy a 2003 előtti sokszínű kortárs „avantgárd” képzőművészeti programokat az új vezetés 2008-ra, jó lelkiismerettel, elsorvasztotta.

Magyarázatként meg kell említenem, hogy a Budapesti Őszi Fesztivált 1992-ben azért kezdeményeztük néhányan, Máté Péterrel együttműködve, hogy a rendszerváltásnak megfelelően a jelenkori „avantgárd”, vagy progresszív és hangsúlyosan vizuális művészeteknek is legyen fesztiválja. A budapesti művészeti programok egészét nézve az őszi fesztivál kiegészítette a tavaszit, amely a klasszikusokkal foglalkozott, és főleg zenei műsorok rendezését tekintette céljának. Ez a rendezvény 1981-ben jött létre idegenforgalmi szempontoknak megfelelően.

Az őszi fesztivál az eredeti szándékok szerint a kulturális rendszerváltás egyik valóságos intézménye akart lenni. Programja minden évben az alkotó művészetekre jellemző módon szerveződött. A főszervezők és a szponzorok részéről bármilyen beszűkítő politikai, szemléletbeli, izlésbeli elvárás, vagy más hierarchikus (autoriter) típusú meghatározottság igénye fel sem merült. Látható volt, hogy a meghatározatlanság nem váltott át anarchiába, hanem inkább - most utólag úgy látom - spontán módon létrejött (vagy létrejöhetett volna) egy holonikus (rész-egészekből összeszerelődő), rendszerváltó kulturális rendszer mintázata.

Az őszi és tavaszi fesztiválok közös finanszírozására 1996-ban a szakminisztérium és a főváros létrehozta a Fesztiválközpontot, ettől kezdve mindkét fesztiválnak több mint egy évtizedig folyamatosan résztvevői voltunk.

Nagy kár, hogy a finanszírozás részéről az egyéni részérdekek fontosabbá váltak, mint a kulturális egész folyamatának fennmaradásához kapcsolódó érdekek. Ennek a finanszírozói szemléletnek lett a következménye, hogy visszatért a korábbról jól ismert autoriter zöngéjű hierarchikus szemlélet. Várható volt tehát, hogy az őszi fesztivál szervezésével 2003-ban megbízott új igazgató azt teszi majd - amit tett.

A következő hat év őszén az őszi fesztiváltól függetlenül hat világkiállítást rendeztünk, a tavaszi kiállítás-eseményeink pedig a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében főleg a magyar művészeti haladás témaköreivel foglalkoztak.

Azzal, hogy a tavaszi fesztivál képviselete az ősziek évekkel korábbi tisztázhatatlan „problémáját” nyíltan saját problémájaként tüntette fel, egy elég érdekes helyzetet teremtett. Megjegyzem, már évek óta csodának tartottam a tavaszi fesztivállal való „együttműködést” és kiváncsian vártam, hogy miként lesz majd vége. Sejtettem, hogy egy ilyen jellegű kulturális együttműködés csak kulturálatlan, más szóval oktalan módon fejeződhet be, ugyanis nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy a projektjeink (a szervezők egyébként sosem titkolt megelégedésére) a kiírásoknak maximálisan megfeleljenek. A fesztiválosok „oktalan” eljárási módszerének köszönhetően sikerült egyfajta időutazásban részesülnöm: a rendszerváltozás előtti időkbe „repültem” vissza.

(„minden várható jutalmunk az önbecsérzés és önismeret” Széchenyi István)

Innen nézve nem látok különbséget a látható valóság és a nem látható valóság között - a kettő ugyanaz. Ebben a jelenben a megmaradás esélye mégis csak a változás paradigmáira való hivatkozás, annál is inkább, mert a hivatkozás hagyománya már hagyománnyá vált az Artpool programjaiban, például a Budapesti Tavaszi Fesztiválokon is.

Galántai György, 2009. január