AL 2, 1983. február, - 16. o.
EÖRSI ISTVÁN ELŐADÓESTJE a Fiatal Művészek Klubjában
BESZÉLGETÉS REGGELI UTÁN
Nyugodtan ücsörgünk az asztalnál, jól indult a reggel. Ginsberg túl van egyórás buddhista meditációján, én pedig írtam ébredés után. Aztán lágy tojást csinált, és mindenféle hideg ételeket rakott az asztalra, reggeli után pedig elmosogatott; én kiporszívóztam a szobát, hogy eltakarítsam az előző esti vendégség nyomait.
Boulderban vagyunk, ebben a Sziklás-hegység lábánál elterülő szép városban, ahol a hatvanezer lakosból negyvenezren egyetemisták vagy egyetemi alkalmazottak. Itt székel a buddhista szellemiségű Naropa Institute is, ahol Ginsberg lakbér és útiköltség fejében, tehát lényegében ingyen tanít. Szívügye ez az egyetem, minden úton-módon propagálja, tudomásom szerint anyagilag is segíti. Itt oktat szellemi mentora, guruja, Vajra Acharya Chögyam Trungpa, akinek számos áhítatos és profán verssel hódolt. Hirtelen nagy kedvet érzek ahhoz, hogy utánajárjak egy kicsit ennek az ő buddhizmusának. Annyit már tudok, magyarországi megnyilatkozásaiból, hogy ateista válfaját űzi. Itt azonban látom, hogy naponta és igen komolyan gyakorolja a vallását. Eszembe jut, hogy néhány nappal korábban Ferlinghetti miként kommentálta ezt egy San Francisco-i olasz vendéglőben, vörös bor mellett: „Allen és a barátai napi egy órát ülnek lótuszülésben, és a köldöküket meg a lélegzetüket vagy mijüket nézik, és azt ajánlják, hogy egész Amerika kövesse a példájukat; csakhogy az amerikaiak többségének nincs napi egy órája ilyen célra, mert robotolni kell meg közlekedni meg fenntartania magát.” Óvatosan bár, de Ferlinghettivel kezdem a beszélgetést.
Ferlinghetti azt mondja Jean-Jacques Lebellel készített interjújában, hogy költészeted a buddhizmus hatására a hatvanas évektől kezdve befelé fordult.
Mi az, hogy befelé? – kérdezi Ginsberg. Alig észrevehetően elhúzta vastag száját, mely amúgy is kissé ferdén pompázik az orra és az álla között. – A külső és a belső világ megkülönböztetése közönséges előítélet. A költő számára csak egy világ van: az övé, amelyről hírt ad. Ebben az egy világban elválaszthatatlan egymástól a külső és a belső, mert a külső a belsőmben jelenik meg, a belső pedig a külső hatására alakul.
Ez igaz, de Ferlinghetti úgy gondolja, hogy a meditáció eltávolít a külső impulzusoktól, és egy zárt belső világ felé irányít. Ezzel szemben tény, hogy továbbra is te írod a legjelentősebb politikai költeményeket Amerikában. Az a benyomásom, hogy a te buddhizmusodat csak ketten veszik igazán komolyan: Ferlinghetti meg te.
Mit tud Ferlinghetti a buddhizmusról? Egész életében nem töltött egy órát sem meditációval. Sejtelme sincs arról, hogy mi történik ilyenkor az emberrel.
És mi történik? – kérdem alamuszin.
Amikor felébredek, tele vagyok mindenféle indulatokkal. Dühös vagyok Reaganre, az argentin titkosrendőrségre, az oroszokra, dühös vagyok a házmesteremre, rád, dühös Ferlinghettire, mert rosszat írt rólam, dühös vagyok egy fiúra, akivel le szerettem volna feküdni, dühös vagyok a Naropa Institute-ra, mert nem szervezték meg az estedet, és most nekem kell, vagyis nincs elegendő tekintélyem náluk, dühös vagyok az időjárásra, a sok tennivalómra. Ha első impulzusomra hallgatnék, mindenféle őrültségeket követnék el. Volna értelme például annak, hogy felhívjam Ferlinghettit, és összevesszek vele? És mire jó, ha reggelente órákig telefonálok, szervezem az életemet? Csak az időmet lopom. Meditáció közben minden letisztul, és a felesleges dolgok kimúlnak belőlem.
Mire gondolsz közben?
Semmire. Ez a legfőbb titok. Megpróbálok arra koncentrálni, hogy semmire se gondoljak. És eközben kihullnak belőlem a dühök.
Jut is, marad is. Új versed, a Capitol Air, robbanó gyűlölettel támadja a világ hatalmasságait.
Ez igaz – ismeri el Ginsberg. Teát tölt magának, de egyelőre nem issza meg. – A meditáció során a lényegtelen indulatok párolognak csak el, a lényegesek megmaradnak.
Hogyan válogatod ki őket, ha semmire se gondolsz?
Nem én válogatom őket – válaszolja. – Ha sikerül semmire se gondolnom, akkor egy idő múlva olyan gondolataim támadnak, amelyek fontosabbak és erősebbek a korábbiaknál. Egy idő múlva látni kezdem, mi a teendőm aznap.
És mi ebben a szerepe a lélegzetednek?
A lélegzetre összpontosítva kikapcsolok minden egyebet. Az ősi kultúrák, például a hindu és a kínai, nagy jelentőséget tulajdonítottak a lélegzetnek. Az európaiak nevetnek meg gúnyolódnak ezen, csakhogy ebben jó adag kulturális sovinizmus rejlik.
Ginsberg felcsillanó szemmel néz rám, örül ennek a szónak, meg is ismétli:
Nem gondolod, hogy több ezer éves kulturális hagyományok kritikátlan visszautasítása közönséges sovinizmus?
Kortyolni kezdi a teáját, majd lerakja a csészét.
A fausti ember – mondja. – Aki állandóan tesz-vesz. Akinek a számára a cselekvés az egyedüli érték. Ez az európai ideál. Nem gondolod, hogy egyoldalú?
Te is hiperaktív alkat vagy – válaszolom. – Úgy látszik, ezt akarod mérsékelni a buddhizmusoddal. De miért?
Ginsberg szemmel láthatóan elvárja, hogy válaszoljak a saját kérdésemre. Magyarázni kezdem neki, hogy a beatköltészetet – és benne az ő fiatalkori műveit – mindig az orosz futuristákkal és Majakovszkijjal hoztam összefüggésbe. Az Üvöltés és a Kaddis a Nadrágba bújt felhő és a Hátgerincfuvola közeli rokona. A futurista és a beatköltők egyaránt forradalmat vártak, ez tágította tüdejüket és tette lélegzetüket orkánszerűvé. Azután kétféle tragédia következett be: az oroszoknál győzött (majd elfajult), az amerikaiaknál elmaradt a forradalom. Majakovszkij öngyilkos lett, ő, Ginsberg pedig buddhistává lényegült át. Hiperaktív alkata nem lel közeget magának, ezért próbálja átalakítani.
Ginsberg bólogatva hallgatja magyarázatomat – sejtelmem sincs, hogy egyetért-e vele. Megjegyzi, hogy a Majakovszkijjal való párhuzamra ő is gondolt már. Aztán elhallgat, és nekem az az érzésem támad, hogy okfejtésemet túl „európainak”, túlzottan politikainak és racionálisnak érzi. Folytatom tehát:
Ami pedig a lélegzetet illeti, meggyőződésem, hogy a lélegzetközpontúság nálad esztétikai igény. Még távolról sem voltál buddhista, amikor már azt vallottad, hogy a vers legfontosabb alapegysége, a verssor ideális esetben azonos a költő lélegzetével. Aztán találtál egy filozófiát és egy vallási gyakorlatot, ahol a lélegzet az esztétikai értéken túlmenően metafizikai értelmet nyert.
Lehetséges – mondja Ginsberg. – Mindenesetre tapasztalom a hatását. Egy-egy reggeli meditáció után új embernek érzem magam. Neked nincs igényed arra, hogy kiürülj néha az új feladatok számára?
Én, mint afféle európai, megpróbálok arra gondolni, amire gondolni akarok. Például, ha le akarnám írni ezt a beszélgetésünket, akkor egyenesen ezen törném a fejem. De el tudom képzelni, hogy valaki minden mást száműz a fejéből, és csak ezután lát neki a tulajdonképpeni feladatnak.
Nem – mondja Ginsberg.– A tulajdonképpeni feladat csak ezután rajzolódik ki a fejemben.
Ezek szerint számodra a buddhizmus: módszer. Miféle szellemi és lelki technikákkal lehetsz a leghatékonyabb?
Ginsberg a fejét csóválja.
Nincs ínyemre a módszer és a mondanivaló különválasztása. Ezek azonosak, akárcsak a tartalom és a forma vagy a külső és a belső. Múltkor azt mondtad Lukács Györgyről, hogy a szubjektív és az objektív tényezők megkülönböztetését tekintette a legfontosabbnak. Én ezt mulatságosnak tartom, mert szerintem egyáltalán nem különböztethetők meg.
Ez volt az az utca, amelyikbe nem akartam besétálni. Beszéljünk inkább az ő mesteréről, ne az enyémről. Gyorsan megkérdem, hogy filozófiai alapállását a guru közvetítésével sajátította-e el.
Az én gurum – mondja Ginsberg – nagyon szabálytalan tanító. Először is folyton részeg. Másodszor is folyvást botrányok vannak körülötte, mert sorra megbassza a tanítványait. Egyetért a régi görögökkel abban, hogy a tanítás leghatékonyabban az ágyban adható tovább.
Mindkét nembeli tanítványaival így jár el?
Nem. Egészében véve heteroszexuális. Fiúkkal csak akkor fekszik le, ha pedagógiai szempontból elkerülhetetlennek tartja.
Kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi:
Én is le szoktam feküdni a tanítványaimmal, és ez nagyon jó hatássalvan rájuk.
És még mit tanultál tőle?
Nagyon bölcs ember. Önismeretre oktat. De nem könnyű tanító, állandóan próbák elé állítja az embert.
Megnyugtat, hogy nemcsak a tanító, a tanítvány sem szabályos. Átlát mesterén, nyilván csak azt veszi át tőle, amit használni tud. Általában az a benyomásom, hogy buddhizmusában keveredik a metafizikai kifinomultság és a köznapi célszerűség. Meg is mondom ezt neki. A „cél” szó hallatára felkapja a fejét.
A cél, miféle cél? És ha nincs cél? Vagyok a világban – miért kell még egy cél is?
Tudom, hiába mondanám, hogy a versírással is célja van – sohasem ismerné el. Belső kényszerűség űzi a papírhoz, ez a súlyos ok, mely célok nélkül működik benne. Aztán mégis megkockáztatom:
A Capitol Air tele van felszólító móddal. Az utolsó szakasz felhívás az emberiséghez, hogy miként segítsen magán. A felszólító mód célt tételez fel.
Átjavítom az utolsó szakaszt – mondja, és nevet. – Csupa kijelentő mondat lesz a végén.
Nem segít – válaszolom. – Ez nem nyelvtani kérdés. A célt nem tudod kiiktatni a gondolkodásodból, amíg akarsz valamit a világból. Lehetséges, hogy a buddhista technika éppen a cél tisztázását könnyíti meg a számodra.
Ginsberg hallgat. Érvelésem láthatóan elgondolkoztatja, de ellenérveit már megtartja magának. Feltételezem, hogy szűklátókörűnek vél, a már említett fausti értelemben. Kitöltjük a maradék teát. Arra gondolok, hogy köldöknézésen, lélegzet-misztikán, teozófiákon könnyedén gúnyolódhat a fürge ész; de ha a költőnek történetesen ilyen forrásokra van szüksége, akkor öt tucat Voltaire sem vontathatja el onnan.
Igazad van – szólal meg nagy sokára Ginsberg. – A verseim tele vannak ellentmondással. De baj ez? Én is tele vagyok velük, minden csupa ellentmondás az egész világon. Miért éppen a verseimből küszöböljük ki őket?
Elérkeztünk arra a pontra, ahol teljes az egyetértés. A buddhizmus és a dialektika békésen ül egymás mellett az ellentmondások égisze alatt, és az üres teáscsészébe mered.
Hát most az a rossz érzésem támadt, hogy én most okosabbnak látszom, mint Ginsberg. Most én ezt nem tudtam megírni, de nem voltam csöppet sem okosabb nála. Úgy látszik, amikor a papír elé kerülök, rendkívül erős az igényem arra, hogy legyőzzem ellenfeleimet.
Na most már nem is kell külön ürügy, azt hiszem, ha már itt vagyok Amerikában, elolvasom mellesleg mindenféle ürügy nélkül clevelandi szonettemet (színtiszta élmény szülte).