William Burroughs szerint az 1984-es zendülésben ügyes tréfacsinálók New York vízhálózatába dobálták az akváriumi halakat, hüllőket és kétéltűeket – most édesvízi cápák úszkálnak a Hudsonban. Vízi boák, alligátorok, piranhák, ráják népesítették be a föld alatti alagutakat, mocsarakat és kanálisokat, néha úszómedencékben bukkanva föl, kádakban, vécékagylókban. Az állatkertekben szabadon engedték a vadakat – gyilkos medvék kóborolnak a Central Parkban. A Third Avenue valamelyik fájáról emberevő gepárdot lőttek le, sebészköpennyel és egy félig megrágott húsgombóccal csalták kelepcébe. A többi állat békésen koegzisztál: sakálok, farkasok, rókák és hiénák párzanak az elvadult kóbor kutyák falkáival.
Ez lenne az a hely, ahol a filmet forgatjuk. Mindenki gyógykezelésben részesülhet, minden drog és bűn kapható megfelelő áron.
Szirtes András kölcsön kapott egy csillagászati távcsövet. Felmerült, hogy esténként a távcsővel – és a kamerával, természetesen – felmászik a hegyre, és belefilmez a város ablakaiba, mint egy valódi leselkedő. Próbáltam rábeszélni, csinálja meg ezt a leselkedést. Hihetetlen bátorság és pontos ízlés kell egy ilyen kényes munkához, és úgy gondolom, Szirtes meg tudta volna csinálni – de aztán visszaadta a távcsövet.
Nem baj. Csinál mást.
A szokott kérdés. Kik azok a pronuma bolyok? Mi ez? Szimbólum? Metafora? Reklámembléma? Filmcím? Verscsökevény? Gülügülü?
Szórakozottság, spleen vagy eufória?
Igen. Miről szól a film? Ugye? Hát a pronuma bolyokról. A Szirtes Andrásról, természetesen. Ha nem érdekel, nincs vele gondod.
Én ezt a filmet magamnak egy narkomán vonalba illesztem. Hogy miért? Talán mert kameraman. Mindig más kezeli a kamerát. Azért ez nem véletlen! Gondolom, nem téveszt meg senkit, ez nem olyan liberó-demokratikus ügy – természetesen, inkább kommunizmus. És nem jog, természetesen, de kiváltság.
Elmesélek egy történetet.
Video Joe, szülei jelentős vagyonát felhasználva bevideózta a világot. Totális videóhasználat, szelekció nélkül, minden esemény állandóan rögzítve, a természet lényegtelennek tűnő lassú változásaitól az apokaliptikus álmokig, a fürdőszobatitkoktól a televízió-műsorokig, a sztratoszférától a budapesti állatkertig, a nagy moszkvai vonatrablástól egy jelentéktelen New York-i betörésig és annak kinyomozásáig – természetesen, és így tovább.
Az idő a videó csapdájában – s kollektív emlékezet a dokumentum csapdájában – agresszió nélküli totális támadás – és győzelem, hiszen szó sincs arról, hogy egy hatalom saját céljai érdekében szervezett apparátusa működne. A legpontosabb megítélés talán ez: egy jelentős magánvagyon új szempontú felhasználása, s a gesztus legalább annyira releváns, mint az apparátus kiépítésének kultúrabomlasztó, tehát termékenyítő következményei.
Magánvéleményem szerint meg lehet szokni a kamerát, s e megszokás a bizalom identitását gravitálja a kamerákba, nem figyelő és kifigyelő szemek fürkészik a természet és az ember un. titkait, hanem a történelem, a kollektív emlékezet reprezentálja saját mutációját az új technikai totemmel, a kamerával, a videóval. Ezt a történetet mát nem állíthatja meg semmiféle régi vagy új fék, politikai rendszerek vagy kulturális rendszerek és így tovább – természetesen. Meg- és leállításának egyetlen, csakis egyetlen módja és lehetősége van, a radikális, ez megszünteti a történetet, ill. a történelmet.
A filmhasználat sokkal bonyolultabb, mint a videóhasználat, és ósdibb, avíttabb – természetesen.
Szirtes András, aki egyébként is mániákusan magával hordja kis zsebkameráját (lásd film-NAPLÓ), egy éven keresztül forgatott egy játékfilmet, az „egy éven keresztül”-ön van a hangsúly.
De mi is ez a NAPLÓ?
Több éve folyamatosan belefilmez a környezetbe, lényeges vagy lényegtelennek ítélt eseményeket és helyszíneket. Zsebkamerával, szűkös nyersanyaggal. Mihez képest szűkös? – kérdezed.
Egy állandóan működő filmkamera nyersanyagigényéhez képest, mely kamera Szirtes András sapkájára lenne kötve. Na mármost ez hülyeség, ez ellen ő tiltakozna leginkább, hiszen ebben a naplókészítésben éppen a véletlen és tudatos szelekció a történet, nem akarja bekamerázni a környezetet.
És hogyan került a NAPLÓ az asztalra?
Hogy ez a játékfilm egy látens, intellektuális napló. Napló arról, hogyan gondolja meg magát az ember és hogy állandóan változik a véleményem valamiről. Hála Istennek!
Az egy év alatt Szirtes három filmtörténetet – forgatókönyvet írt és vett fel, ebből csinált, vágott meg egy negyediket.
Egy év alatt négy film egy sztahanovistának is becsületére válna.
Elmesélek egy filmet. Az áruházi fotóautomatánál szemüveges fiatalember készít magáról fényképet. Háromszor villan a vaku. A fiatalember kilép a fülkéből. Egy vásárló? ügynök? haver? ökölcsapásai fogadják, majd két társa is nekiesik. Halkan kattan az automata, a földön fekvő vérző alak felett kibújik a gépből az előbbi, még mosolygós portréja. A fiatalember mindig filmez. Csak úgy passzióból. Ahol megfordul, felveszi a környezet lényeges vagy lényegtelennek tűnő eseményeit. Filmeket készít. Hogy milyeneket, nemigen tudjuk.
Egy ügynök, ellenügynök, rendőr, ellenrendőr vagy ki tudja ki ajánlatot tesz neki, vagy talán zsarolja. Figyelmezteti, hogy már régóta figyelik. Ajánlata: a továbbiakban nem fogják akadályozni a munkáját, sőt támogatják, csakhogy a filmeket, amiket készít, ők is használhassák. Ugyanis őket is azok a helyszínek és azok az emberek érdeklik, ahol kamerájával megfordul. A fiú pánikszerűen próbálja celluloid-raktárát biztonságos helyre menteni. Persze az ügynökök sem tétlenek. Persze az egész hülyeség, mint tudjuk. De ki a hülye? Én vagyok a hülye vagy te vagy a hülye? Szóval? Á, nem! Sőt, gülügülü.
Tegyük fel, hogy ez a film egyik lehetséges története – vagy mondjuk megfejtése. Vagy talán ez is benne lehet a filmben, de mindenképpen: Szirtes András másképp gondolta.
„Á, nem !” a film egyik választott szlogenje akár sláger gesztussá is válhatna, mint a Dodeskaden villamosjátéka. Szóval mint a hülyegyerekek játékai és mint tudjuk, a nép nem gyerek, a gyerek nem hülye és így tovább.
És ha azt mondod, hogy Szirtes túl sok dolgot vesz figyelembe – azt lehet rá válaszolni: megteheti, mert beműszerezte a dolgokat. Ez egy ilyen napló. És remélem, a film-NAPLÓ is előkerül a celluloid-raktárból.
Persze nincs mindenkinek kamerája, és nem is figyel mindenkit egy kamera. A helyzet optimálisnak tekinthető. Televizionálják a televíziódat – mondja Aladdin. És a mágia már egy más történet, akárcsak a tudomány.
A film egy másik szlogenje, a gülü sem feltétlenül dülledten figyelő szemet jelent, hanem például egy török–orosz szótár szerint „rózsákkal díszített”-et, De mivel ismerjük a „rózsákkal díszített” ízléstelen ízlésességet is (bár az utóbbit kevésbé) – itt ez a jelentés sem lényeges.
A helyzet pronumális.
