IX. A fotográfia filozófiájának szükségessége

Miközben a fentiekben megkíséreltük megragadni a fotográfia lényegét, felszínre került néhány alapfogalom: kép - apparátus - program - információ. Ezeknek kell minden bárminemű fényképészet-filozófia alapköveit képezniük, és ezek a fotográfia alábbi definícióját teszik lehetővé: a fotográfia egy, az apparátusok által program szerint előállított és terjesztett kép, amelynek állítólag az a funkciója, hogy informáljon. Minden egyes alapfogalom további fogalmakat foglal magába: a kép mágiát tartalmaz, az apparátus automatikát és játékot, a program véletlent és szükségszerűséget, az információ szimbólumot és valószínűtlenséget. Ez elvezet a fotográfia kibővített definíciójához: a fotográfia egy programozott apparátusok által, véletlenszerűségen alapuló játék során szükségszerűen, automatikusan előállított és terjesztett, mágikus faktumot tartalmazó kép, amelynek szimbólumai a befogadóját valószínűtlen viselkedésre informálják.

Ez a javasolt definíció a filozófia szempontjából azzal a különös előnnyel rendelkezik, hogy elfogadhatatlan. Az embert arra provokálja, hogy bebizonyítsa hamis voltát, mert a definíció látszólag kizárja az embert mint szabad cselekvőt. Ellentmondásra ingerel - és az ellentmondás a dialektika, a filozofálás egyik rugója. Ennyiben tehát a javasolt definíció szívesen látott kezdőpontja lehet a fotográfia filozófiájának.

Ha szemügyre vesszük az alapfogalmakat, a képet, az apparátust, a programot és az információt, belső összefüggést fedezhetünk fel köztük: mindegyik az ugyanannak örök visszatérése talaján áll. A képek olyan felületek, amelyeket végigpásztáz a szem, hogy mindig újra visszatérhessen kiinduló pontjához. Az apparátusok olyan játékszerek, amelyek mindig ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik. A programok olyan játékok, amelyek mindig ugyanazokat az elemeket kombinálják. Az információk valószínűtlen állapotok, amelyek mindig újra kitörnek a valószínűvé válás irányában való mozgásból, hogy aztán mindig újra visszamerüljenek belé. Röviden: ezzel a négy alapfogalommal már nem a történet lineáris kontextusában helyezkedünk el, amelyben semmi sem ismétlődik és ahol mindennek oka van, hogy következményeket váltson ki; az a terület, ahol most járunk, nem tárható fel kauzális magyarázatokkal, csak funkcionálisokkal. El kell búcsúznunk - Cassirerrel - a kauzalitástól: „Rest, rest, dear spirit.” Bármely fotófilozófiának számolnia kell az általa vizsgált jelenség történetietlen, történelem utáni jellegével.

Egyébként már most is egy sor területen spontán módon történelemutánian gondolkodunk. Erre példa a kozmológia. A kozmoszban olyan rendszert látunk, amely hajlamos az egyre valószínűbbé váló állapotokra; bár véletlenszerűen mindig újra bekövetkeznek valószínűtlen állapotok, ezek - szükségszerűen - mindig visszamerülnek a valószínűvé válás áramlatába. Más szavakkal: a kozmoszt olyan apparátusnak tekintjük, amelynek az inputja rendelkezik egy eredeti információval (ez a „Big Bang”), és amely arra van programozva, hogy ezt az információt szükségszerűen, véletlenek által realizálja és kimerítse („hőhalál”).

Ez a négy alapfogalom: kép, apparátus, program és információ egészen spontán módon hordozza kozmológiai gondolkodásunkat, és eközben egészen spontán módon funkcionális magyarázatokhoz fordul. Ugyanez érvényes más területeken is, mint a pszichológia, biológia, lingvisztika, kibernetika, informatika (hogy csak ezeket említsük). Itt mindenütt, egészen spontán módon, imaginatíve, funkcionálisan, programatikusan és informatikusan gondolkodunk. Az itt felkínált hipotézis csak azt mondja ki, hogy azért gondolkodunk így, mert fotográfiai kategóriákban gondolkodunk: mert a fotográfiai univerzum történelemutáni gondolkodásra programozott bennünket.

Ez a hipotézis nem annyira kalandos, mint amilyennek látszik. Ez egy régóta ismert hipotézis: az ember szerszámokat készít, és ezenközben saját magát használja modellként - amíg meg nem fordul a helyzet, és az ember el nem kezdi az eszközeit önmaga, a világ és a társadalom modelljének tekinteni. Ez a saját eszközeinktől való híres elidegenedés. A 18. században az ember gépeket talál fel, és teste modellként szolgál ehhez a felfedezéshez - amíg meg nem fordul a viszony, és nem kezdenek számára a gépek önmaga, a világ és a társadalom modelljeiként szolgálni. A 18. században a gép filozófiája egyben minden antropológia, tudomány, politika és művészet, vagyis a mechanicizmus kritikája lett volna. Ugyanez érvényes ma a fotográfia filozófiájára: a funkcionalizmus kritikája lenne, annak valamennyi: antropológiai, tudományos, politikai és esztétikai aspektusából.

De a dolog nem ennyire egyszerű. Mert a fotográfia nem olyan eszköz, mint a gép; a fotográfia játékszer, mint a kártyalap vagy a sakkfigura. Ha a fotográfia modellé válik, akkor már nem arról van szó, hogy az egyik eszközt mint modellt egy másik eszköz váltja fel, hanem arról, hogy egyfajta modelltípust egy egészen újfajta modelltípussal helyettesítünk. A fentiekben javasolt hipotézis, mely szerint kezdünk fotográfiai kategóriákban gondolkodni, azt mondja ki, hogy létünk alapstruktúrái változnak meg. Nem az elidegenedés klasszikus problémájáról van szó, hanem egy olyan egzisztenciális forradalomról, amely példa nélkül való. Egyenesen kimondva: a szabadság kérdéséről van szó új kontextusban. A fényképészet filozófiájának a szabadsággal kell foglalkoznia.

Természetesen ez nem új kérdés: végső soron a filozófia mindig a szabadsággal foglalkozott. De ettől még megmaradt a linearitás történelmi kontextusában. Kérdésfeltevése röviden annyi volt: ha mindennek vannak okai és lesznek következményei, ha minden „feltételhez kötött”, akkor hol marad tér az emberi szabadságnak? És ugyanennyire lerövidítve, minden válasz az alábbi közös nevezőre hozható: az okok olyan összekuszáltak és a következmények annyira beláthatatlanok, hogy az ember, ez a korlátozott lény úgy viselkedhet, mintha nem lenne „megkötve”. Az új kontextusban azonban a szabadság kérdése másképpen merül fel: ha minden a véletlenen alapul és szükségszerűen semmihez se vezet, akkor hol van az emberi szabadság tere? - Ebben az abszurd klímában kell a fényképészet filozófiájának föltenni a szabadság kérdését.

Mindenhol megfigyelhetjük, hogy a különböző fajta apparátusok merev automatizmussal programozzák az életünket; a munkát az emberekről az automatákra hárítják, és a társadalom nagy része a „harmadik szektorban” üres szimbólumokkal való játékkal kezd foglalkozni; az egzisztenciális érdeklődés a dologi világról átkerül a szimbólumok univerzumára, és az érték a dolgokról áttevődik az információra. Gondolataink, érzéseink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak; „élni” annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni. Röviden: minden abszurddá válik. Hol van itt még helye az emberi szabadságnak?

Aztán fölfedezünk olyan embereket, akik talán tudnak válaszolni erre a kérdésre. A fényképészeket - a szónak a jelen esszé szerinti értelmében. Ők, kicsiben, már most az apparátus-jövő emberei. Gesztusaikat a fényképezőgép programozza, szimbólumokkal játszanak, a „harmadik szektorban” tevékenykednek, az információk érdeklik őket, és értéktelen tárgyakat hoznak létre. És mindennek dacára a tevékenységüket egyáltalán nem tartják abszurdnak, és úgy vélik, hogy szabadon cselekszenek. A fotográfia filozófiájának az a feladata, hogy a fotográfusokat kikérdezze a szabadságról, átvilágítsa szabadságkereső tevékenységüket.

Éppen ez volt a fentiekben kifejtett próbálkozás célja, és néhány válasz valóban hallhatóvá is vált. Először, az apparátus merevsége kijátszható. Másodszor, a programjába belecsempészhetők olyan emberi szándékok, amelyek nem voltak előirányozva benne. Harmadszor, az apparátus kényszeríthető rá, hogy váratlant, valószínűtlent, informatívat hozzon létre. Negyedszer, meg lehet vetni az apparátust és termékeit, egyáltalán, figyelmünket elfordítani a dologitól és az információra koncentrálni. Röviden: a szabadság az a stratégia, mely a véletlent és szükségszerűséget aláveti az emberi szándéknak. Szabadság az, ha az apparátus ellen játszunk.

A fotográfusok azonban csak a filozófiai elemzés keresztkérdéseire válaszolva adnak ilyen fajta feleleteket. Spontán másképp beszélnek. Azt állítják, hogy hagyományos képeket csinálnak - nem hagyományos módszerekkel. Azt állítják, hogy műalkotásokat hoznak létre, vagy a tudást növelik, vagy politikailag elkötelezettek. Ha a fényképészeknek a szokásos fotótörténeti munkákban található nyilatkozatait olvassuk, akkor arra az uralkodó véleményre bukkanunk, hogy a fotográfia fölfedezésével nem történt semmi valóban mélyreható, és hogy alapvetően minden ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt: csakhogy most már a többi történet mellett ott van a fotográfia története is. Bár gyakorlatukban már régóta történelem utáni életet élnek, a posztindusztriális forradalom mellett - amely először a fényképezőgépben jelenik meg - elsiklottak a fényképészek.

Egyetlen kivétellel: és ez az úgynevezett experimentális fotográfus - a jelen tanulmány értelmében vett fényképész. Az ő számára ténylegesen tudatos az, hogy „kép”, „apparátus”, „program”, „információ” - ezek az alapproblémák, amelyekkel meg kell birkóznia. Valóban tudatosan fáradozik azon, hogy előre láthatatlan információkat állítson elő, azaz, valami olyasmit hozzon ki az apparátusból és tegyen át képbe, ami nem szerepel a programban. Tudja, hogy az apparátus ellen játszik. De még ő sincs tudatában gyakorlata horderejének: nem tudja, hogy általában a szabadság kérdésére az apparátusok kontextusában keresi a választ.

A fotográfia filozófiájára azért van szükség, hogy a tudat felszínére hozza a fotográfiai gyakorlatot; ez pedig azért kell, mert ebben a gyakorlatban jelenik meg egyáltalán a szabadság egy modellje, posztindusztriális kontextusban. A fotográfia filozófiájának kell fölfedeznie, hogy az automatikus, programozott és programozó apparátusok világában az emberi szabadságnak nincs tere; azért, hogy végül felmutassa, hogyan lehetséges mégis teret nyitni a szabadság számára. A fotográfia filozófiájának az a feladata, hogy gondolkozzék a szabadság - és így az értelmezés - lehetőségeiről egy apparátusok uralta világban; hogy azon gondolkozzék, hogyan tud az ember mindennek ellenére életének a halállal szemben értelmet adni. Egy ilyen filozófia azért szükséges, mert ez a forradalom egyetlen formája, amely még nyitva áll előttünk.