Galántai 80

Kozák Gyula (H)

GALÁNTAI 80

Ez az egykorúság nyomaszt! Régen, amikor méltatást írtam, mindig volt köztem és a méltatott, dicsőített személy között legalább 20, de inkább 30-40 év. Én voltam mondjuk 35 éves, a méltatott személy meg 80. Könnyű dolgom volt. Életeink csak csekély mértékben voltak átfedésben, tulajdonképpen a méltatott személy sorsa számomra csupán történelem volt. Amit vagy jól interpretáltam, vagy nem, de ha az utóbbi eset fordult is elő, hát az könnyen megbocsátható volt, már csak az életkorom miatt is. Galántai Gyuri esetében merőben más a helyzet. Először is egykorúak vagyunk. Ő is 80, én is 80. Ugyanazt a történelmet kellett átélnünk. Itt nem lehet csúsztatni, vagy mellébeszélni. Különösen, hogy az ünnepeltet főiskolás kora óta ismerem, vagyis nagyjából 60 éve. Nem, az életünk nem fonódott össze, csak ritka, hosszabb rövidebb érintkezési szakaszok voltak, de nem volt olyan időszak a hat évtized alatt, amikor ne tudtam volna, mi van Gyurival, akár közéletileg, akár magánéletileg. Tudtam, hogy megnősült, tudtam, hogy létrehozták az Artpool-t, hogy gyermekük született, tudtam, hogy ösztöndíjjal külföldön van, hogy éppen Bucuska babysittel náluk, hogy megszerezte a kápolnát, hogy becsukták a kápolnát, hogy megjelent az AL, hogy elköltözött, hogy kiállítóhelyisége lett és a rendszerváltozásnak nevezett, sajnálatosan félresikerült epizód után azt gondoltam, hogy elérkezett az ő ideje, gyorsan akadémikus lesz, kitömik pénzzel az Artpoolt, megajándékozzák a boglári kápolnával és csak éppen utcát nem neveznek el róla, mert azt élő személyről nem szoktak. Mindent rosszul gondoltam. Igaz, büntetlenül pecsételhetett (volna) amennyi csak jól esik neki, de küzdelmes élete folytatódott. Folytatódott, de most már senkit nem érdekelt. És most, 80 éves korában elmondhatjuk, hogy talán révbe ért.

Galántai György legelképesztőbb tulajdonsága, hogy történelmi léptékben mérve sem tévedett. Megmagyarázom. Korán, nagyon korán a magyar underground kultúra egyre inkább meghatározó személyiségévé vált. És soha nem tévedett. Soha egyetlen olyan emberrel (művésszel, művészettörténésszel, politikussal, ellenzékivel) nem „üzletelt”, nem csinált neki kiállítást, nem hozta önmagával képbe, nem jelentette meg az Aktuális (Artpool) Levélben, aki aztán valamilyen módon elárulta volna, aki a másik oldalra került volna. Az AL szerzői és ott bemutatott magyar művészei közül senki nem riszálta be magát semmilyen jól fizető buliba, azt tette máig, vagy élete végéig, amit 1960-ban, 1970-ben, 1980-ban, széllel szemben, egzisztenciáját kockáztatva elkezdett. Az AL repertóriuma mindezt tételesen is bizonyítja. Nem merek személyeket még példaként sem kiemelni, nehogy másokat megbántsak. Két kivételt azért merek tenni, mert ők már, sajnos, nem élnek. Birkás Ákos és Erdély Miklós preferált szereplői voltak az AL-nak is és Gyuri életének, tevékenységének is.

Hogy egy lexikon-címszóban hogyan is lenne jellemezve Galántai György, azt nem tudom, s most, e sorok írása közben nem is nézem meg. Számomra ő egyszerre volt a világ legbátrabb művészetszervezője, a legmókásabb szobrásza (ládd a gyárak hulladékaiból kreált izéket), a nagyon komoly emberformáló tanítómester (Erdély Miklóssal és Maurer Dórával), kora legaktuálisabb képzőművészeti periodikájának kiadója, a művészbélyegek magyarországi megismertetője és elterjesztője, arra érdemes társainak propagátora, a balatonboglári kápolna multifunkciós felhasználója, kiállítások és a Halász-színház boglári előadásainak szervezője, és végülis a legnagyobb magyar bélyegzőnyomó, s készítő mester stb. Az Artpoolról már nem is érdemes beszélni, hiszen az olyan történelmi teljesítmény, ami a nemzetközi szférában is előkelő helyet biztosít Gyurinak és Julinak, Julinak, ki éppen ezer éve Gyuri élete párja.

A balatonboglári kápolnáról, az ott rendezett kiállításokról és színházi előadásokról sokan és sokat írtak. Azok az évek, a Kádár-korszak legközepén, valóban csodásak voltak. Csoda, hogy akár egyetlen percig is hagyták létezni, hogy az első nap, amikor ott megjelentek, (megjelentünk) kócos „huligánok”, zokni nélküli saruban, az akkor kapható egyetlen típusú sporttáskával a vállunkon, hosszú hajjal, slamposan, autóstoppal érkezve, azonnal el kellett volna vinni bennünket előbb a helyi rendőrőrsre, aztán a megyei kapitányságra, végül pedig az éppen jelen lévő személyeket rabomobillal mind-mind Budapestre, minimum a Bérkocsis utcába, Galántai Gyurit meg néhány évre előzetesbe helyezni, aztán meg 3-4 évre elítélni. De nem ez történt! A lepusztult, használaton kívüli kápolnából kiállítóhely, mi több, rövid időre színház és koncertterem is lett, s a szerveknek sok sok év, és sok sok Algol jelentés kellett, amíg sikerült Gyurit eltakarítani a szocializmus építésének útjából.

Így kezdődött az 1973-as nyár meghívója. Jól tessék figyelni, Gyuri potenciális vendégeit először oroszul köszönti. Ezt persze tekinthetjük iróniának is, de kétségtelen, hogy megadta a módját. Alkalmazkodott a korszellemhez. A maga ironikus módján.

És következett egy olyan névsor, amely ma bármely aukciós háznak dicsőségére válnék, de a festőkön és szobrászokon kívül megfordultak a kápolnában költők és énekesek, zeneszerzők és művészettörténészek, és persze teljes színházi együttes is. Tekintettel arra, hogy csak a nyár volt alkalmas kiállítások rendezésére, júniustól szeptemberig tartott a szezon.

Az 1973-as évad Vajda Júlia kiállításával kezdődött. Vajda Júlia nagyvonalú volt, s azt mondta, néhány Jakovits szobor is elfér a kápolnában, attól neki nem lesz kevesebb helye, s lőn, Gyuri Vajda Júlia immáron nyolc éve Amerikában élő férjének néhány szobrát is kiállította. De Júlia altruizmusa itt nem állt meg. Barátnőjének, a nagy klán tagjának, Kelemen Renéenek néhány képét is beszorította a sajátjai közé. Gyuri ezt is tűrte, holott az ő szándéka csak (csak?) egy Vajda Júlia kiállítás rendezése volt.

Júlia firkálgatott, rajzolgatott, örült a kiállításnak, s két kis, nem műnek szánt rajzocska közé beírta a számára örömteli esemény helyét és dátumát. Gyuri ezt a „művet” elcsente és ezt sokszorosította kiállítási meghívóként. A nyomtatott meghívón természetesen a szokásos szöveg állt.

S íme, az egyéni, barátoknak, ismerősöknek elküldött, s a belügyben is őrzött nyomdai úton sokszorosított, nagyon nonkomform meghívó.

Vajda Júlia számára nagyon fontos volt ez a féllegális kiállítás. Egyrészt, mert Galántai Gyuri ezzel integrálta őt a mainstream, kortárs fiatalok közé, másrészt, mert az Európai Iskola művészeit nem nagyon kínálta meg a rendszer egyéni kiállítással, annak is örülhettek, ha egy-egy csoportkiállításra meghívják őket.

Balatonbogláron a sikert másképpen mérték, mint például Budapesten a Műcsarnokban, vagy a Csók István Galériában. A megnyitón sokan voltunk, s utána egy étteremben múlattuk az időt, ünnepeltük Júliát. Ezen a képen ott van Bálint Endre, Mándy Stefánia, félprofilban Tábor Béla, háttal Júlia testvére, Bálint felesége, Iri és Barta Éva. Egy asztalnál nem fért el az egész kompánia, megtöltöttünk egy presszó teraszát, és örültünk. Júlia is köztünk volt, ő is örült.

Vajda Júlia Balatonbogláron

Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, a Vajda Júlia kiállítást követte a következő, meg az azt követő, meg Halász Péter színháza, meg költői est, meg zenei est, meg újabb képzőművészeti kiállítások, Gyuri feltartóztathatatlanul szervezte a kápolna programjait. Aztán 1973. december 16-án, a párt lapjának, a Népszabadságnak a legelvetemültebb újságírója, mit újságírója, keretlegénye fulmináns cikket jelentetett meg a boglári kápolna s annak bérlője, működtetője, Galántai Gyuri ellen.

HAPPENING A KRIPTÁBAN

Vajda Júlia, akire a visszafogottság, a halkság volt jellemző, nem tűrhette, hogy Galántait és fantasztikus művét, a kápolnát meggyalázzák. Ekkor már túl voltunk Halász Péterék előadásain, számos tárlaton, s Júlia a lányának diktálta le a Népszabadság főszerkesztőjének szánt levelét, amit tüstént fel is adott az akkor még létező 72-es postahivatalban. A kommentárja, amivel a levelet szűkebb, családi körben kísérte, a leírtaknál sokkal élesebb volt. „És mi van, ha ezek az édes fiatalok, éjszakánként a csillagos ég alatt szeretkeztek? Miért fáj ez ennek a gazembernek?” (A gazember Szabó László volt...)

Hogy én hányszor voltam lenn Bogláron, azt ma már nem tudom. Még volt állásom, volt jövedelmem, a vonat olcsó volt. Néha lenn maradtam, no nem a csillagos ég alatt, hanem a kápolnában, ahol átbeszélgettük, átvitatkoztuk az éjszakát, többnyire annak a művésznek a társaságában, akinek a kiállításmegnyitója volt. Fantasztikus emberekkel ismerkedhettem meg, olyanokkal, akik ma már a magyar képzőművészet hivatalos kánonjának is az élén vannak. Mert Gyuri kvalitásérzéke egész életében mind a művészeket, mind az embereket illetően halálosan pontos volt. Nem véletlenül lett Juli a felesége, társa küzdelmes életében.

ISTEN ÉLTESSEN A NYOLCVANADIKON!