Ez a tárgymunka a Dunaújvárosi Vasműben készült, alapja egy formatervezői igényességet, esztétikát hordozó öntöttvas rács, mely használhatatlanná vált, és így a Vasmű beolvasztásra váró „elegyterébe” került, ahol „megszólította” a művészt.

Galántai a letört rész helyére a védjegyeként használt talp-etalonját illeszti, mely egy csavarral rögzítve tökéletesen kiegészíti a hiányt, belesimul a rács letört sarkába.

A mívesség, szépen formáltság és a sérülés esztétikai ellentéte etikai dimenzióba kerül azzal, hogy a talp mintegy megmenti a kidobásra ítélt tárgyat, és az egyén-feletti ügyért hozott emberi áldozat metaforájává válik.

Az áldozathozatal ugyanakkor a köztéri szobrászat fennkölt, patetikus gesztusaival éles ellentétben, ebben az egyszerre diszkrét és balladai módon tragikus tárgyi-emberi összeolvadásban valósul meg, Kőmíves Kelemenné népballadáját idézve.

A szobor látszat-funkcionális elhelyezése egy valamikori emésztőgödör fölött, és az alóla felhangzó hangköltemények (Ladik Katalin 1976-os Phonopoetica című lemezéről) pedig életre keltik a tárgykombináció feszültségben álló jelentés-rétegeit.
(László Zsuzsa)