(részletek)
Tót Endre
művészetének
két, egymást állandóan zavaró, elhomályosító
és mégis egymást kölcsönösen átfényesítő
és élesítő optikája van, melynek gyújtópontjai
ide-oda imbolyognak az alkotói lényét körülölelő
képlékeny és roppant érzékeny mágneses
mezőben. Az egyik optikán keresztül nem látunk
egyebet, mint Tót Endrét magát a maga belterjességében,
az önmagával való kitöltés tökéletes
telítettségében, egy olyan állapotban, amelyben
a mérték - vonatkozzék az az alkotói
magatartásra vagy az esztétikai
értékre - nem más, mint önmaga. ...
Az állandó
kockázatvállalás,
melyben Tót dolgozott, önkéntelenül feljogosította
őt arra, hogy beérje önmagával, sőt,
hogy önmagánál autentikusabbat ne is kelljen elismernie,
maga fölé helyeznie. Exhibicionizmusával is mintegy
erre játszott rá, kalligráfiáiból
is lépten-nyomon kikandikál magamutogatása, mint
ahogy oly személytelennek tűnő konceptuális
dolgaiba is mindig odanyomul a mindennél fontosabb és
a mindent és mindenkit kiszorító saját énje.
Az "I am glad ..." fordulat természetesen
simul bele ebbe a nárcisztikus szerepkörbe, mint ahogy teljesen
magától értetődő az is, hogy pecsétnyomójával
saját, repdeső hajfürtökkel körülvett
mosolygó arcát pecsételte
oda, ahová csak tudta. ...
Miközben a
legegocentrikusabb módon önmagára
figyelt, megvolt az a képessége, hogy mindenre
figyeljen. ... Tulajdonképpen ebből a képességből
következik Tót Endre művészetének másik
optikája, amely nem a leragadás, az önmagához
való cövekelődés, a nárcisztikus bálványimádás
irányába hat, hanem a nyitás, a folytonos
újrakezdés irányába, ahol a puszta megfigyelővé
zsugorított individuum mellett hatalmas tér nyílik
az új inspirációk, az idegen sugallatok és
a szokatlan gondolkodásmódok befogadására.
Most már nyilvánvaló, hogy Tót Endre éles
váltásai, ha úgy tetszik, "halálugrásai"
mögött nem önmaga mennybemenesztésének
motivációja állt, hanem valami más, mely
legalábbis egyenrangú volt saját személyiségével,
ha nem éppen erősebb nála. Saját formateremtő
invencióival mindenesetre azonos nagyságrendűnek
látszik az az erőfeszítés, amellyel egy nyomasztó
anakronizmus, az örökké "megkésett" magyar művészet
dilemmája elől kitért. ... Aligha lehet kétségbe
vonni, ez is identitáskeresés
volt, sőt éppen ez volt az identitáskeresés:
a folytonos széttépettség, önfeladás,
újrarendezés és
fölépülés, akárha valamennyi sejtjét
egyenként kicserélte volna.
(forrás: Tót Endre: Semmi sem semmi, retrospektív 1965-1995., Műcsarnok, Budapest, 1995. 7-9.o.)