[english]

Szabadi Judit
A gesztus mint művészi öneszmélés

(részletek)

Tót Endre művészetének két, egymást állandóan zavaró, elhomályosító és mégis egymást kölcsönösen átfényesítő és élesítő optikája van, melynek gyújtópontjai ide-oda imbolyognak az alkotói lényét körülölelő képlékeny és roppant érzékeny mágneses mezőben. Az egyik optikán keresztül nem látunk egyebet, mint Tót Endrét magát a maga belterjességében, az önmagával való kitöltés tökéletes telítettségében, egy olyan állapotban, amelyben a mérték - vonatkozzék az az alkotói magatartásra vagy az esztétikai értékre - nem más, mint önmaga. ...

Az állandó kockázatvállalás, melyben Tót dolgozott, önkéntelenül feljogosította őt arra, hogy beérje önmagával, sőt, hogy önmagánál autentikusabbat ne is kelljen elismernie, maga fölé helyeznie. Exhibicionizmusával is mintegy erre játszott rá, kalligráfiáiból is lépten-nyomon kikandikál magamutogatása, mint ahogy oly személytelennek tűnő konceptuális dolgaiba is mindig odanyomul a mindennél fontosabb és a mindent és mindenkit kiszorító saját énje. Az "I am glad ..." fordulat természetesen simul bele ebbe a nárcisztikus szerepkörbe, mint ahogy teljesen magától értetődő az is, hogy pecsétnyomójával saját, repdeső hajfürtökkel körülvett mosolygó arcát pecsételte oda, ahová csak tudta. ...

Miközben a legegocentrikusabb módon önmagára figyelt, megvolt az a képessége, hogy mindenre figyeljen. ... Tulajdonképpen ebből a képességből következik Tót Endre művészetének másik optikája, amely nem a leragadás, az önmagához való cövekelődés, a nárcisztikus bálványimádás irányába hat, hanem a nyitás, a folytonos újrakezdés irányába, ahol a puszta megfigyelővé zsugorított individuum mellett hatalmas tér nyílik az új inspirációk, az idegen sugallatok és a szokatlan gondolkodásmódok befogadására. Most már nyilvánvaló, hogy Tót Endre éles váltásai, ha úgy tetszik, "halálugrásai" mögött nem önmaga mennybemenesztésének motivációja állt, hanem valami más, mely legalábbis egyenrangú volt saját személyiségével, ha nem éppen erősebb nála. Saját formateremtő invencióival mindenesetre azonos nagyságrendűnek látszik az az erőfeszítés, amellyel egy nyomasztó anakronizmus, az örökké "megkésett" magyar művészet dilemmája elől kitért. ... Aligha lehet kétségbe vonni, ez is identitáskeresés volt, sőt éppen ez volt az identitáskeresés: a folytonos széttépettség, önfeladás, újrarendezés és fölépülés, akárha valamennyi sejtjét egyenként kicserélte volna.

(forrás: Tót Endre: Semmi sem semmi, retrospektív 1965-1995., Műcsarnok, Budapest, 1995. 7-9.o.)

1998 | Artpool | Tót Endre / írások / életrajz | kereső