"Örömeim" a 70-es évek diktatórikus állapotának visszatükröződései. Az örömök abszurd eufóriájával válaszoltam a cenzúra, a bezártság és az élet minden területén érezhető elnyomásra, habár ez az elnyomás nagyon finom eszközökkel, szinte alig láthatóan működött.
Az első öröm-darabom 1971-ből:
"Örülök, hogy ezt a mondatot lenyomtathattam." Egy kartonra nyomtatott szöveg volt ez, illegálisan, éjszaka, egy pesti nyomdában nyomtatva, fusiban. Tudott tény, hogy akkor minden nyomdai termékhez engedély kellett. Úgyszintén a gumibélyegzőhöz is. Miután egy nyomda visszautasította egyik bélyegzőtervemet, Zürichben megcsináltattam: "Örülök, ha pecsételhetek" (a szöveg kombinálva az örülő arc kliséjével)
A xeroxhoz sem volt könnyű hozzájutni. Belgrádban, az "Expanded Media" fesztiválon aztán kiéltem az örömömet a fénymásolásban. Több ezer fénymásolatot készítettem a galéria közepén felállított xeroxgéppel: "Örülök, ha xeroxozhatok" Filmjeimből néhány idea: "Örülök, ha egyet léphetek". Nem kell magyaráznom. Vagy: "Örülök, hogy ide-oda mehetek" (két zárt fal között) Vagy egy fotó-idea kommentárral: "Örülök, ha melletted állhatok" (a Lenin szobor mellett, a Felvonulási téren).
A berlini falra 1978-ban ezt irtam: "Örülnék, ha a másik oldalra is irhatnék valamit" (a szöveg természetesen a nyugati oldalon volt felírva). Időközben a Lenin-szobor eltűnt, a berlini fal lebontva. A történelem történelemmé varázsolta örömeimet. De én nem voltam politikailag elkötelezett művész. Nagyon indirekt módon reagáltam arra a korra, amelyben élnem kellett. Humorral, könnyeden és valahol filozófiával. A sötét színeket, a drámát következetesen elkerültem munkáimban.
Ha eltekintek a kor ideológiájának nyomasztó hatásától, az örömök a magány, az egyedüllét örömei is voltak. Amit az ember átélhet az elnyomás alatt, de a legnagyobb szabadságban is.
(forrás: Tót Endre: Semmi sem semmi, retrospektív 1964-1994. Kiállítástervezet, Köln, 1993. Október, magánkiadás)