„Nem vittem magammal semmilyen kiállítási tárgyat, hanem a vonaton, vagy az autóban nagy koncentrációval készültem, hogy majd meg tudjam oldani azt a helyzetet, hogy ki kell állítanom anélkül, hogy cipelnék a hátamon valamit, vagy egy nagy, drága teherautót bérelnék és egy hatalmas, kész kőszobrot odavinnék. Tehát a készséget, a frissességet, a reagáló képességet próbáltam ébren tartani, ápolni magamban.

Megérkeztem Balatonboglárra, és úgy döntöttem, megkérdezem Galántait, hogy problémát jelent-e neki, ha kárt teszek az ő objektumában, tehát a kápolnában. Azt mondta, attól függ, hogy milyen mértékben, vagy mire gondolok. És akkor elmondtam, hogy az én művem az ő kápolnája része lesz. Egyetlen fehér Jovánovics mű lesz benne, ami beleolvad a fehér falba. Akkor már volt néhány fehér gipszmunkám. Kértem egy vésőt tőle, és egy féltenyérnyi, talán téglalapra emlékeztető kis felületet kivéstem a templom falának a vakolatából.

Tehát egy vakolt részt kerestem, nem a tiszta kőfelületet, mintha csak egy villanykapcsolót vagy konnektort akarnék elhelyezni, de a hozzávezető kábelvezeték vésete nélkül. Amikor elértem a tégláig, akkor megálltam, azt kitisztítottam, ezáltal keletkezett egy kis negatív rész, és pirosas téglaszín került elő a fehér falból. És akkor egy fándliban, vagy egy gumilabdában kis gipszet kevertem, körülbelül annyit, amennyi vakolatot levertem, és ezt a részt visszavakoltam az én gipszemmel. Ami ugye fizikailag olyan tulajdonságú, hogy a felvakoláskor a nedvesség által még egész sötét a fehér gipsz is, és két-három nap alatt pedig hófehérre szárad.

Elmondtam Galántainak, hogy most itt van egy kicsit nedves és sötétebb folt, mint amikor javítják egy szoba falának a hibáit. De ha gipsszel javítják és nem malterral - amibe a homok már eleve beleviszi a sötét szint -, akkor érdekes jelenség zajlik le. Néhány nap alatt a dolog hozzáfehéredik a környezethez, és mintegy eltűnik. Azóta átalakították a kápolnát, és nyilván nincs meg a mű, de hogyha Galántaié marad, akkor a művem akár évszázadokig ott marad a falban, mint egy optikailag láthatatlan, de fizikailag abszolút létező betét.”
(Interjú Jovánovics Györggyel, 1998)