AL 7. 1984. január, Altorjai műmelléklet, 16-24.o. (részletek)
De mit takar, ami takar? …
Szemelvények Altorjai Sándor hagyatékából (70-es évek)
Az látszik, amivel el van
takarva
de mit takar, ami takar -
takarodjatok.
A legnagyobb keménység lehetővé teszi, hogy érvényesüljön a legnagyobb gyengédség.
Kedves Olvasó! Kedves önmagam! Ha ezt a két felszólító mondatot megértetted, tedd le ezt a könyvet, és simogasd meg szeretőd hasát, vagy a napfény egy csóváját. A könyvet úgyis te irtad, akkor minek még elolvasni is.
De persze, mivel olvasóról szó sem lehet (egyelőre a legcsekélyebb kilátás sincs arra, hogy ezt az írást valaki is rajtam kívül elolvassa), ezt a megszólítást önmagamhoz intézem. Csak önmagunkhoz írhatunk, mivel nem létezünk önmagunkban. Csak ezért írok. Mert ezt megértettem. Mert a Nap megértette önmagát. Engem ugyanis Nap Sándornak hívnak.(Mindennek van határa, csak az emberi hülyeségnek nincs.) Vagyis Te, kedves olvasóm, aki a napból és földből, vagyis a napból és napból keletkeztél (köztudomású, hogy a föld a Napból szakadt ki)
Elég korán észrevettem,hogy a legérdekesebb az életben a szerelem /és a betegség/, ösztöneimben pedig a változatosság. (Tűz és variáció). Az iskolában soha nem figyeltem és tanultam, tudtam, hogy ostobaságokat tanítanak. Csak ami érdekel. Úgyis a személyes élmény az érdekes.
Szabadság
Varázsló
A lét permanens őrjöngése
Az egyes számú önszerelmi tébolyda. A létszentség önszerelmi tébolydája.
/…/ nem gondolhattam semmit. Nem tudtam „gondolni”. Még azt sem tudtam gondolni, hogy nem tudok gondolni. Úgy nézett ki, hogy „gondolok”. Ugyanis miután a rendőröm mondott valamit (ide egy példa) és megkérdezte, mit szólok hozzá, és én elismételtem ugyanazt, rendőröm felkiáltott: „Ön egy gondolkodó lény, azon ritka embertípushoz tartozik, mely nem él bele a világba ész nélkül, mint az állat, hanem lényének megkülönböztetett súlyt, különlegességet, távoli idegenszerűséget és tiszteletreméltóságot kölcsönöz, szemmel látható szellemi beállítottság, az ésszel sújtott sorsú, a nehezebb út bélyegét homlokán viselő, az emberiség sorsáért felelős ember, mily okos és bölcs fiatal kora ellenére.” Én dagadtam a büszkeségtől. Csak ha ellentmondtam (és unalmamban gyakran megesett velem), csak akkor derült ki, hogy vezetőm nem csak ostoba, fölfegyverzett rendőr (civilruhába bújtatva), hanem szakképzett és tehetséges detektív is, mert a kérdés beugratásra alkalmas keresztkérdés volt tulajdonképpen, és ha ellentmondtam, gúnyosan elmosolyodott, és néha el is röhögte magát, vihogva és szúrós tekintettel sziszegte: „ön gyanús egyén és a tetejében még meglehetősen ostoba”.
A fatális szerencsém, hogy minden képzeletet felülmúlóan feledékeny vagyok. Így aztán a töméntelen ostobaság, amivel a fejeket próbálják megtölteni, az enyémből bámulatos sebességgel kihullott és elpárolgott.
A fordulópont ott következett be, amikor észrevettem, hogy a rádióban a nap énekel, az utcabálon a nap őrjöngve táncol, és a tömeg a nap megbízásából üzekedik.
Nem félünk a farkastól.
Azt mindig is tudtam, hogy az (ostobaságnak) elvetemült butaságnak és züllött agyalágyultságnak ebben a hajszájában sikert aratni csak megalázó lehet, amitől az ember csak becstelenebb és ostobább /…/
A legfőbb tudás/ról/
Tudós /vagyok/. Semmit /sem/ tudok. Villám szakítja szét a vasbeton tölgy gerendát s a hulló romokat egyenletesen hintem a zsaluzatba. Kemény tél vagyon, hihetetlen/ül/ logikus/an/ érthetetlen a tavasz.
A szívem halott.
Kenderkóc, kenderkőcItt a tudós piperkőc
Szánjatok meg, megfoghatatlanságok. Nem én vagyok a hibás, amiért minden hibát elvállaltam. Kereskedelmi szempontok álmatag lehellete baktat a rémület csillaga /alatt/.
Ez elég szép. Be is fejezem.
Gyagya b/ácsi/ öngyilkos lesz.
Egy nemzet gyászolja.
Így teremté meg Gyagya b/ácsi/
A.S. lapok: [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] [12]
[13] [14] [15] [16] [17] [18] [19] [20] [21] [22] [23] [24]