KÉT ANEKDOTA ÉS ÉRTÉKELÉSI KÍSÉRLET*
Altorjai Sándor székesfehérvári kiállításával, mi a túlélők újra csak elodáztuk az egyetlen, igazán Hozzá méltó feladatot, egy Róla szóló monográfia kiadását. Ennek a monográfiának rengeteg életrajzi részletet kellene tartalmaznia, hogy megelevenedjék előttünk legendába illő, színes és meghökkentő egyénisége – továbbá rengeteg színes reprodukciót, hogy végre egyértelművé váljék: nagyon nagy művész volt, akinek el kell nyernie végleges helyét a magyar festészet történetében. Altorjai a halála után sem tudott igazi karriert befutni – tragikus eseményekkel szaggatott életéről nem is beszélve. Ez a kiállítás elsősorban arra jó, hogy ne hagyja feledésbe merülni az életművét, de néhány vonatkozásban az újdonság erejével is kell, hogy hasson. Először is, két reprezentatív műve most kerülhet először méltó módon – szabadon és az egész életmű kontextusában – a közönség elé. Másodszor, az időközben lezajlott új festészeti hullám által is bizonyítva láthatjuk, hogy mennyire eredeti és korát megelőző volt az ő festészete.
Visszaemlékezés, anekdotafüzér helyett csupán az említett két mű viszontagságos utóéletét szeretném elmondani. (Most már végre szabad.) Süllyedjek felfelé című „integetős képét” az utolsó pillanatban kizsűrizték a Stúdió-kiállításról, de óriási méretei (310 X 340 cm) miatt nem lehetett a teremből eltávolítani. Ezért drapériát húztak eléje – és természetesen minden egyes látogató bekukkantott a rögtönzött függöny mögé. A kép nem járt jobban az Altorjai halála után rendezett 1980 áprilisi óbudai emlékkiállítás alkalmából sem. A drapériatörténet szinte szóról szóra megismétlődött. A kép, ismét csak hatalmas méretei miatt a Zichy-kastély egyik földszinti helyiségében nyert elhelyezést, mintegy bevezetésként az emeleti kiállításhoz. Közvetlenül a megnyitó előtt egy kerületi párt- és tanácsi bizottság kiszállt a helyszínre és a kiállítási intézmény igazgatójával közölte, hogy a kép nem állítható ki, annak kétértelmű zsidó-vonatkozásai miatt. A Süllyedjek felfelé fő motívuma ugyanis Erdély Miklós portréja, aki történetesen Altorjai egyik legjobb barátja, és csakugyan zsidó származású volt, a kép kontextusában pedig „szegény zsidó”. Az igazgató közölte a kiállítás rendezőjével (velem), hogy a képet sürgősen el kell távolítani. Én azzal érveltem, hogy a képet amúgy is csak nagy nehézségek árán lehetett itt elhelyezni, és a feladat végrehajtására nem vállalkoztam. Az igazgató mi mást tehetett volna (feltehetőleg az állásával játszott), kerített egy drapériát és saját kezűleg beburkolta vele a hatalmas képet. A jelenet láttán eszembe villant, hogy Nagyhét lévén, a katolikus templomokban is most takarják le a „Szegény Zsidó” képmásait. Ezután megérkezett a megnyitó közönsége, és első dolguk volt a drapériát lecibálni a képről. Az igazgató ismét visszaerősítette. Majd még cifrább dolgok történtek: egy festőművész, Fazekas György úgy vélte, hogy a kutyáinak is meg kell mutatnia a kiállítást, egy másik művész viszont, a névrokon Altorjay Gábor rockkoncertet akart rögtönözni a kiállításon, elhunyt barátja tiszteletére. Mindegyik botrányos kezdeményezés arra késztette az igazgatót, hogy felmenvén a kiállítóterembe, rendet csináljon – mindegyik ilyen alkalommal, lent a földszinten a közönség újra leszedte a képről a drapériát.
A másik hányatott sorsú kép a Festmény vakoknak. Engem Erdély Miklós ismertetett össze Altorjai Sándorral, és így került sor arra, hogy rendezzek neki kiállítást a Fiatal Művészek Klubjában. Sándor ezt az egyetlenegy művet akarta kiállítani. A megnyitó 1976. október 8-ára volt kitűzve. E nap délutánján, épp miközben a megnyitó beszédet írtam, ért el a telefonhívás, hogy a kiállítást betiltották. Természetesen sem akkor, sem azóta nem derült ki, hogy ki döntött így, csak az, hogy miért. A hivatalos vélemény szerint a kép 1956. október 23-ának állított emléket, hiszen alig két hét választott el az évfordulótól. (Akkor tanultam meg, hogy október 23-a előtt és után egy hónappal a legokosabb semmit sem csinálni; ugyanez vonatkozott november 7-re, március 15-re, április 4-re és talán augusztus 20-ra is.) Szegény Sándor hiába bizonygatta, hogy a képkeretre applikált vasráccsal, lakatokkal és bunkósbot végére erősített elektromos örökmécsessel csak iszonyatos körülmények között elszenvedett elektrosokkja miatt akart „bocsánatot kérni” nem hitt neki senki (illetve az anonimitásba burkolódzó cenzor).
A Festmény vakoknak kálváriája azonban ezzel még nem ért véget. A fent említett emlékkiállítás katalógusa már a nyomdában volt, amikor a fent említett igazgató (aki nyilván az állását féltette) úgy döntött, hogy a kép most sem állítható ki (nyilván azért nem, mert egyszer már be volt tiltva). Legalább a katalógusban benthagyom – gondoltam. Nem lehetett, a képanyagból eltűnt a reprodukció. Megkértem a nyomdászt, nyomtasson fekete felületet helyette, ez a cenzúra nemzetközi jelzése. A képre vonatkozó szövegoldal is eltűnt a nyomdából. Az utolsó pillanatban pótoltam. A megnyitó napján, a kiállítóteremben szorgos kezek tépték ki minden egyes példányból. Barátaim később megmentették a kitépett lapokat, én pedig titokban rakosgattam őket vissza a megcsonkított példányokba.
Most a kiállításon végre mindkét mű látható. (Ha csak nem jön közbe ismét valami.)
Néhány gondolat Altorjai munkásságának értékeléséhez
A legkülönösebb, hogy ezt az értékelést önmaga az élete végén már elvégezte. Átadott nekem egy forgatókönyvszerű vázlatsorozatot, mely az általa legfontosabb műveket tartalmazta – a székesfehérvári kiállítás szintén ehhez a „végrendelethez” igazodik – és megjegyezte, hogy az „Altorjai Sándor”, „Altorjai S.” és az „A. S.” szignók ugyancsak hierarchikus értékrendet jeleznek. Kérdés azonban, hogy az utókor mennyire köteles igazodni hozzá, különösen, ha azt tapasztalja, hogy a Képzőművészeti Alapnak festett „kommersz” képek között igencsak kiválók is akadnak. A probléma hasonlatos a Mondrian, Schwitters és más radikális művészek által festett kereskedelmi célzatú kompozíciókéhoz.
Altorjai kiemelkedő egyéni teljesítményére jellemző, hogy szívvel-lélekkel részt vett ugyan a magyar avantgárd egyes megnyilvánulásaiban (nagy mértékben Erdély Miklós hatására), ugyanakkor valaminő romantikus attitűddel távol is tartotta magát tőle szigligeti magányában. Időről időre csatlakozott egyes mozgalmakhoz, de az így szerzett stílusjegyeket másokkal, gyakran „stílusidegen” alkotói elvekkel kombinálta. A 60-as évek közepén elsajátítja a „szürnaturalista” ábrázolásmódot (Úgy izgulok), de ezzel csaknem egyidőben létrehozza a „magyar pop art” egyik legnagyszerűbb alkotását, a Süllyedjek felfelét. Rátalál egy sajátos csurgatásos festőtechnikára és egy kollázs-elvre, a nyomtatott kép vászonra való "átdörzsölésére", de az előbbit meglehetősen merész, sőt „illetlen” módon figuratív kompozíciók festésére használja fel; később mind a csurgatott, mind a kollázsolt felületeket felvagdossa és új kollázsok készítésénél alkalmazza őket. Fantasztikus leleménye a spray szuverén kezelése (mely gátlástalanul fedi le az olykor már gondosan kidolgozott képfelületet) és még inkább pasztelltechnikája – velúrpapír alapon. Brutálisan groteszk ábrázolások és gesztusok bársonyosan gyengéd háttér előtt: itt nyilatkozik meg a leginkább Altorjai kettőssége, az önmarcangoló kíméletlenség és a lírai érzelmesség, a hallatlanul finom ízlés örökké feszültséggel teljes keveréke. Ezekből az alkotóelemekből áll össze az a festészet, mely az 1960–70-es években párját ritkítja (nemcsak Magyarországon), s mely – ha kedvezőbb kultúrpolitikai körülmények között a ‘80-as években előtérben marad – mércét állíthatott volna a magyar újfestészet elé.
Mindezt a festészetet kibontakozásától fogva átszőtte a „gyagyaizmus" bizarr magánmitológiája. Altorjai mint "Gyagya bácsi” elsősorban verbális nyelvi leleményei segítségével egy széles mozdulattal bekapcsolta a dadát és a happeninget a tiszta festőiségbe s ennek egyúttal konceptuális dimenziót is adott. Ugyanakkor a „gyagyaizmus” nem maradt meg pusztán verbális síkon. Az ábrázolt önéletrajzi elemeken túl (az építés közben összeroskadó házára emlékező Lecsúszott festménytől a Szőlősgazda, igazi jó borig vagy a Részeg disznó önarcképemig) a saját életében megvalósított spontán akciók is erről tanúskodnak. Altorjai volt a magyar Jarry (vagy néha Übü király), vagy mégis inkább Johannes Baader.
Távolról sem olcsó zsurnalizmus, ha még magasabb szintre emeljük a művészettörténeti analógiákat. Megtette ezt már maga Altorjai előttünk, tudatos művészeti utalásaival és még inkább életének tragikus mozzanataival. Maga hivatkozik egyik képén Szegény Van Goghra. Vagy nem ő volt az, aki gyógyszerészi diplomával a zsebében iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ugyanúgy, mint Csontváry? És vajon nem ő is ugyanúgy a Napba őrült bele, mint két óriási festőelődje?
Erdély Miklós zseniális meglátása volt, hogy Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének címszerepét Altorjai Sándornak kellett volna eljátszania. Nem így történt. Altorjainak „csak” Erdély juttatott egy filmszerepet a maga „Verzió”-jában, a rituális gyilkossággal vádolt tiszaeszlári templomszolgáét. Altorjai zseniálisan felelt meg egy olyan szerepnek, amely őt egy rendkívüli élethelyzetbe ültette – mint ahogy ő maga is állandóan rendkívüli helyzetekbe vetítette magát, hogy paradox módon így juttassa érvényre szemérmesen érzékeny művészi egyéniségét.
Továbbra is adósak vagyunk neki egy monográfiával, mely ezt a tragikus hőst méltó módon bemutatja.
Budapest, 1990. szeptember 10.
*A cikkek forrása:
Altorjai Sándor 1933–1979, kiállítási katalógus, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1990, 3–6.o. <>
A.S. lapok: [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15] [16] [17] [18] [19] [20] [21] [22] [23] [24]