Hegyi Lóránd - Birkás Ákos [hang] - Ekler Dezső
Hála istennek, egy kicsit lelassultak az előadások.
Aki emlékszik, Szőke Anikó és a György Péter, meg a Tábor Ádám milyen tempóban beszélt… halálra voltam rémülve, hogyha sorra kerülök esetleg rögtön utánuk, hogy fogom én ezt vagy micsoda szakadék lesz az én lassú beszédemmel, de hát lelassult. (Halknak nem kell lenni. Hangosan.)
1973-ban Milánóban egy barátom elvitt Arturo Schwarz galériájába, ahol egy Picabia-kiállítást láthattam. Amióta ez a feladat van, hogy Duchamp-ról kell beszélni és töröm a fejem, hogy mi kapcsolatom van nekem ezzel, vagy egyáltalán, mi jut eszembe, folyton ez az Arturo Schwarz és a Picabia. Akkor, 1973-ban azt hittem, hogy ez egy véletlen, hogy oda kerültem. Ma már tudom, hogy a barátom akkor a lehető legjobb, legtitkosabb helyre vitt el. Ez az Arturo Schwarz, nem sokkal ezután fölhagyta a galériát, és írt egy könyvet Duchamp-ról – biztos többen ismerik –, ami Duchamp gondolkodásának az alkimista, okkult, hermetikus hátterét fedi fel.
A Picabia-kiállítás nagyon mulatságos volt, de nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Kartonokra – 1920-as években készült munkák voltak –, kartonokra, temperával festett, nagy, egyszerű formák, és gyufák, cigaretták és tollak voltak hozzá ragasztva, s leginkább amolyan egyszerű, kedves tájképeknek néztek ki. Ha belegondolok, hogy életem során hol voltam én igazán közel a Duchamp-i közeghez, akkor azt kell mondanom, hogy akkor, ott, ebben a galériában, nem pedig amikor múzeumban eredeti Duchamp-t is láthattam.
Majd rátérek erre, hogy miért. De most előbb egy kis kitérőt szeretnék.
Ekler, itt megpendített egy Duchamp-Beuys párhuzamot.
Nagyon jó gondolatnak tartom én is.
A tájékozottak tudják, hogy a század művészetének két nagy oszlopa van, az első, hogyha úgy nagyon-nagyon tömören, két figurával akarjuk a század művészeti élvonalát vagy karakterét meghatározni, akkor az egyik Duchamp, a másik Beuys. És nagyjából-egészében sok rokon vonást is találhatunk köztük. Mind a kettő rendkívül eredeti az eszközhasználatában, és ezzel az eszközhasználattal nyelv-, – igen, nyelvteremtő. A másik vonás az, hogy ezzel a szédületes semmibe rohanással nem csúszott ki a talaj a lábuk alól, mert minél inkább megismeri őket az ember, annál inkább kiderül, hogy olyan elképesztő tartalékaik vannak a mindenkori emberi gondolkodást illetően – tehát nem a modern gondolkodást, hanem a mindenkori emberi gondolkodást illetően –, az okkult, a hermetikus tudományok területéig nyúlóan, hogy mind a ketten hatalmas rombolást és ugyanakkor építést is végeztek. És még egy vonás, amit viszonylag a nagy tisztelettől kevesen vagy ritkán mondunk ki: mind a kettőben van valami alapvetően bohócos jelleg is.
Meret Oppenheimnek vannak emlékezései. Nagyon érdekesek. Maga a művésznő is nagyon érdekes. Ő a húszas években kimondottan Duchamp körében élt, és mint kompetens hívja föl, érdekesen hívja föl [a figyelmet] Duchamp-nak is erre a bohócos karakterére, illetve ő kereken azt is mondja, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni a Duchamp-nál, ahogy azt… Persze ez az Oppenheimnél adódhat a nagyon közeli látásból, szóval ő nagyon közelről nézi a dolgot.
Ez a párhuzam, ez a Duchamp- és Beuys-párhuzam egy kicsit ilyen patetikus dolog, és ezzel a magam részéről le is róttam a kegyelet köreit vagy mondatait.
Igazából engem a Picabia és a Duchamp közti összefüggés érdekel, méghozzá a következők miatt: az az elképzelésem, hogy ha én egyszer abba a szituációba kerülnék, hogy művészettörténetet írnék, akkor valamiféle karaktertörténetet írnék. – Ez eleve hülyeség, mert nincsen története a karakternek, mert a karakterek mindig állandók. Tehát a művészetet, az egyes alakokat, figurákat és a művészetüket mint karaktereket, mint állandóan az emberiség történetében állandóan itt lévő karaktereket próbálnám felfogni, és egy-egy művészeti szituáció, amikor a művek keletkeznek, az néhány karakter, néhány kapcsolatba kerülő karakter bolygórendszere. De ez a szituáció tulajdonképpen a művészettörténet során lényegében állandó. És a mi életünkben is előfordul, és ezért belülről is ismerjük, mi is mindig egy ilyen bolygórendszernek a részei vagyunk. (– Hát most már elmondom, gyorsan vége lesz.) És az az érzésem, hogy ebben az összefüggésben a Duchamp a Picabia nélkül nem érthető meg. Duchamp egy hatalmas héroszként jelentkezik, ahogy a művészettörténelmet szemléljük. Hogyha ezt a szűkebb emberi viszonylatkört nézzük, akkor Duchamp – ha szabad így kifejeznem magam – inkább papi jellegű figura, egy félisten, egy forrás jellegű félisten-karakter mellett, aki a Picabia. A Picabia, aki a változtatás elvét egyszerűen egy – nem tudok mást mondani –, egy dúvad jókedvéből és életörömelvéből, minden meggondolás nélkül csinálta, ezzel szemben Duchamp-nak az elve az volt, hogy sose ismételd magad. Tehát ő egy negatívumból, egy önmagának tiltó valamiből indult ki, mondjuk a Picabiához képest.
Nem akarom én ezt a dolgot kifejteni, nem is vagyok erre igazán hivatott, meg eléggé tájékozott, csak szerettem volna legalább ilyen, ennyire vázlatosan a Duchamp-nak ezt az énszerintem ha belegondolunk, nagyon is érzékelhető, papi, sacerdot jellegét kiemelni.
következő előadó: Hegyi Lóránd